NYOMDAIPARI VÁLTOZÁSOK - A BETŰ EL VAN VETVE

Az alábbi cikk 1997 év elején jelent meg, hűen tükrözve az akkori nyomdaipar helyzetét és a lehetséges jövőképeket.
Érdekes elolvasni és visszatekinteni hogy mit gondoltak 15 évvel ezelőtt a még ma is aktív nyomdászok, hogyan látták az akkori helyzetet. Egy-egy cég történetében pedig milyen óriási változások történetek az elmúlt 10-15 évben.

 

Az alábbi cikk 1997.01.17-én készült a Figyelő című újságban.

 

 

Nem ágazat-, hanem vállalatprivatizáció zajlott a magyar nyomdaiparban, így annak nem a piaci viszonyokra kialakított szerkezetét csak a verseny építette újra. Régi óriások omlottak össze, és kis cégek kapaszkodtak fel a semmiből. A változatos képet mutató ágazatban további lemorzsolódások várhatók, amelyekben a szellemi és pénztőke hiánya dönthet.

 

Magyarországon a kilencvenes években egy, a régióban fejlettnek számító, jól képzett szakembergárdájú, de torz szerkezetű nyomdaiparban köszöntött be a privatizáció. Egyértelmű volt, hogy az ágazat nem működhet tovább korábbi szerkezetében. A kapacitások ésszerűbb elosztásával azonban részben el lehetett volna kerülni, hogy az állami nyomdák egy részének a lába alól kicsússzon a talaj.

 

Kelényi Ákos, az ágazat termelésének 85 százalékát adó cégeket tömörítő Magyar Nyomdász Szakmai Szövetség főtitkára úgy látja: a nem privatizált nyomdák folyamatos versenyhátrányba kerültek. Ennek egyik oka az, hogy vevőik a bizonytalan jövő miatt megrendeléseiket gyakran máshová vitték; a másik pedig, hogy a tulajdonosi jogokat gyakorlók halogatták az érdemi döntéseket, így a nem privatizált cégek nem adhattak megfelelő válaszokat a piaci változásokra.

 

Akadt persze olyan nyomdaipari terület is, amelyhez nem kellett magánosítási stratégia, anélkül is bombaüzletnek bizonyult. Carlo De Benedetti olasz iparmágnás a kilencvenes évek hajnalán ráérzett a közép-európai régióban szinte szűz területnek számító korszerű csomagolóanyag-gyártásban rejlő lehetőségekre. Az elgondolást tett követte: az ideirányuló befektetésére létrehozott párizsi székhelyű Cofinec 1990-ben a kecskeméti Petőfi, aztán 1992-ben a békéscsabai Kner Nyomdába vásárolta be magát, majd részesedését mindkettőben 90 százalék fölé emelte.

 

A Petőfi Nyomdába 1994-ig 35 millió dollárt fektetett be, amit 1999-ig újabb 27 millióval told meg, és a kisebb Kner Nyomdában is hárommilliárd forintot megközelítő értékű beruházást hajtott végre. Érdemi hazai konkurenciáról a Kner és a Petőfi legfeljebb egymással szemben beszélhet, így belföldi csomagolóanyag-megrendeléseik csak a piac fejlődésétől függnek. A dollármilliókat azonban nem csak a magyar fogyasztók által fölhasznált termékek csomagolására gondolva invesztálta a Cofinec: a Petőfi Nyomda 1996-os, a tízmilliárd forintot is meghaladó árbevételéből 11 százalék közvetlenül, 34 százalék pedig közvetetten exportra ment, s a Kner is jelentősen támaszkodik külföldi eladásaira. Éppen ezek azok a körülmények, amelyek a két magyar Cofinec-nyomda fejlődésének gátat szabhatnak.

 

A közvetett export ugyanis a hazai termelők exportképességének alakulásától függ, míg a közvetlen csomagolóanyag-kivitel idővel akár vissza is eshet, hiszen a Cofinec lengyelországi nyomdaberuházásának befejeztével vélhetően csökken a magyar import iránti igény, és a tervezett szlovákiai és romániai beruházásai is hatással lehetnek magyar nyomdáira.

 

A komoly befektetéssel új fejlődési pályára állított Kner és Petőfi sorsával szemben privatizációs rémregény a 130 éves múltú és még a kilencvenes évek elején is a legnagyobb hazai nyomdák között számon tartott Athenaeum esete. A privatizációjára kiírt számos pályázat sorra eredménytelenül zárult. (Figyelő, 1996/50. szám)

 

A privatizátorok makacsul a Budapest központjában lévő ingatlannal együtt akarták eladni a technológiai fejlesztésre szoruló nyomdát, amit az alaptevékenység iránt érdeklődő vevőjelöltek nem akartak megfizetni. Az ingatlankolonc nélkül pedig talán már akkor elkelt volna a nyomda, amikor még viszonylag vonzó megrendelőknek dolgozott. Az ÁPV Rt. csak 1996 végén szánta rá magát az ingatlanvagyon megmozgatására: a legutóbbi, újra eredménytelennek nyilvánított pályázati döntés kapcsán úgy határozott, megveszi a kizárólagos tulajdonában lévő Athenaeumtól a New York palota háztömbjét alkotó belvárosi ingatlanegyüttest, hogy ennek a pénznek egy részéből a nyomda pénzügyi helyzete megerősödhessen, és az olyan fejlesztéseket hajthasson végre, amivel a folyamatos piacvesztése után megrendeléseket szerezhet.

 

Hupján József vezérigazgató úgy látja: az ÁPV Rt. döntése nyomán a nyomda helyzete stabilizálódott, s végre lehetősége nyílik arra, hogy rotációs géppel bővítse kapacitását. Ezzel szerinte sikerülhet enyhíteni az Athenaeum fő problémáját, miszerint gépparkja elsődlegesen nagy példányszámú kiadványok nyomásával működtethető gazdaságosan. Ezek a kiadványok viszont folyamatosan hagyták el az Athenaeumot. Mivel a folyóiratpiac már felosztott, s a nyomda nem remélheti, hogy sikerülhet elcsábítania a nagy lapokat a konkurensektől, ezért a legfontosabbnak a legnagyobb, itt nyomott kiadványok megtartását tartja. A Budapesti Piac heti több mint 800 ezer példányát valószínűleg nem fenyegeti veszély, hiszen annak kiadója maga is az Athenaeum iránt érdeklődők között van.

 

A leghamarabb külföldi kézbe jutók helyzeti előnyét igazolja a Révai Nyomda Kft. példája is, amely már 1991 elején az angol Watmoughts-csoport többségi tulajdonába került, 1992 októberétől pedig kizárólag az övé lett. Ekkor indult az első rotációs gép is. A Révai ezzel kezdte meg erőltetett menetét a színes folyóiratok piacán. Az angolok a kapacitáskitöltés ütemében tették lehetővé az újabb beruházásokat, így 1992 végén beállt a második, 1994 májusában pedig a harmadik rotációs gép is. Ezek még használt gépek voltak, azonban a most telepített és márciusban elinduló újabb berendezés már csúcstechnológiát képvisel.

 

A kötészet is új gépparkot kapott, s így lehetőségük van egyedi csomagolásra, ami iránt az árubemutató kereskedelmi kiadványok piacán jelent meg az igény. Ezzel a fejlesztési ütemmel a konkurens nyomdák nem tudták felvenni a versenyt, így a Révai egyre fontosabb munkákat szerezhetett meg. Ma itt nyomják például a Népszabadság Magazint, az RTV műsorújságot és januártól a Kiskegyedet is.

 

Mára a színes heti- és havilapok piacának fele a Révai kezében van, és ezt a mértéket az idén tovább akarják növelni. A termelésük bő kétharmadát kitevő folyóirat-nyomtatás árbevételében az idén 30 százalékos növekedés terveznek. A vezetés úgy látja, hogy az elmúlt időszakban a folyóiratpiac nem nőtt, csak a szereplői cserélődtek. Most a kereskedelmi cégek reklámkiadványai mutatják a legnagyobb fejlődést: a Révai termelésének 15 százalékát már ezek teszik ki, és ezen a területen további bővülésre lehet számítani.

 

A Révaitól lényegesen eltérő háttérrel kell a piacon maradnia nagy konkurensének, a Kossuth Nyomdának. A cég részvényeinek 60 százalék + 1 szavazata ugyanis a privatizáció során a dolgozók és a vezetők kezébe került. A Kossuth a könyvmegrendelések kilencvenes években tapasztalt visszaesését a színes lapok bővülő piacán ellensúlyozta. Mára azonban ez a folyamat a visszájára fordult. Székely Károly elnök-vezérigazgató szerint drasztikusan csökkent a színes folyóiratok példányszáma és terjedelme. A helyzetet rontja, hogy szerinte túl sok a lap és a nyomda, ezért a végveszélybe került nyomdák veszteségesen is hajlandóak elvállalni egy-egy munkát, a vevők között pedig olyanok is akadnak, akiknek üzletvitele semmi biztatót nem mutat.

 

Az elnök szerint a kiadók és a nyomdák profitját is az biztosíthatná a legjobban, ha kevesebb, de vastagabb lap adna megrendelést a nyereségre törekvő nyomdáknak. A Kossuth a fejlesztésekben nem akar lemaradni, de túl nagy kockázatot sem vállal a bizonytalan hátterű és fizetőképességű újságokkal. Székely Károly szerint a Kossuthnak nem szabad fejvesztetten belerohannia egy kierőszakolt fejlesztési háborúba - inkább a lassabb, biztosan megtérülő fejlesztés politikáját kell folytatnia. A Kiskegyed kiesésével kapacitásaik egy részét a könyvnyomtatásba akarják átirányítani, ami hosszú évek visszaesése után ismét fejlődésnek indult.

 

Az 1995-re a felére zuhant magyar könyvgyártás és -kiadás átesett a tisztítótűzön, és a talpon maradt magyar kiadók, valamint a versenyképességét lassan visszanyerő export újra növekvő megrendeléseket jelentettek a Kossuthnak. Az elnök tapasztalata az, hogy a könyvnyomtatás jövedelmezősége elérte a folyóiratokét, amire még sosem volt példa. Ezért a Kossuth - megtartva a folyóiratgyártás dominanciáját - ezen a területen is terjeszkedni akar.

 

A folyóiratpiac negyedik jelentős hazai szereplőjének a Veszprémi Nyomdát tartják. A veszprémiek a nyolcvanas évek második felétől szokatlan "szemtelenséggel" avatkoztak bele a fővárosi nagy nyomdák dolgába, aminek eredményeként két olyan jól fizető, nagy példányszámú lap - az Expressz és a Szabad Föld - került hozzájuk, amilyet ritkán engednek ki kezeik közül a pesti cégek. Bujdos István műszaki igazgató szerint a Veszprémi Nyomda 10 éve ösztönösen fordult a lapnyomtatás felé, aminek eredményeként nagy nehezen sikerült a megyei lap elkészítésére meglévő gépük mellé egy újabbat is beszerezni.

 

Ekkor indult el az Expressz, amelynek sikerében akkor kevesen bíztak. A megyei lapok privatizációja után azonban a termelésüket a lappiacra koncentráló veszprémiek számára is egyértelmű lett, hogy nagy megrendeléseket csak akkor tarthatják meg biztonsággal, ha valamiképpen integrálódnak azok kiadóival. Erre a megyei napilap, a Napló esetében volt esély, amelynek a német WAZ-csoporthoz tartozó tulajdonosával, a bécsi Mediaprinttel komoly tárgyalások kezdődtek az esetleges házasságról. A Dunántúlon öt újságot is birtokló cég azonban végül önálló nyomdát hozott létre. - Mind a ketten jobban jártunk volna a házassággal - kommentálja a történteket Bujdos István, aki szerint a Mediaprintet igazából nem az egész nyomdai kapacitás érdekelte, hanem csak lapjainak saját előállítását akarta elérni.

 

A veszprémiek - látva, hogy nagy megrendelőik az ártól és a teljesítménytől független körülmények miatt is elpártolhatnak tőlük -, a színes folyóiratok nyomtatása felé fordultak. Az ehhez szükséges rotációs berendezéshez a dolgozók és a vezetés kezébe került cég egy kisebbségi tulajdonosként bevont külföldi partner apportjával jutott hozzá. Ezzel a géppel elsősorban a kisebb példányszámú, viszont magas minőségi igényeket támasztó folyóiratok és egyéb kiadványok körében talált megrendelőkre a nyomda. A nagy lapokért folyó küzdelem szélárnyékában sikerült ezt az ágazatát felfuttatni. Erre nagy szüksége is lett, hiszen egy év leforgása alatt a termelése gerincét adó, együtt egymilliárdos árbevételt jelentő Szabad Földet és Expresszt is elvesztette.

 

Először a Postabank által megvásárolt hetilapot vitték át a pénzintézet résztulajdonába került Szikrába, majd 1996 szeptemberében az Expresszt megszerző kanadai Hebdo tette át hirdetési napilapjának készítését az angol tulajdonban lévő Kisalföld beruházásából felépült győri Pressprint nyomdájába. A természeti csapás méretű változást a Veszprémi Nyomda most egy újabb színes rotációs gép beindításával igyekszik ellensúlyozni. - Ha bejön ez a beruházásunk, akkor túlélhetjük a lapok elvesztése miatti bevételkieséseket - állítja a műszaki igazgató.

 

A biztonságot nyújtó Népszabadság-nyomtatás mellett a veszprémiekéhez hasonló drasztikus megrendelésvesztés ugyan sosem fenyegette a legnagyobb lapnyomdának számító Szikrát, azonban az elhúzódó privatizáció, a kiadói integráció hiánya gyorsuló eróziót indított el a cégnél, amihez a kintlevőségek felduzzadása is hozzájárult. A sarokba szorított Szikrának stabilizálódást jelentett az 1995-ös privatizáció, hiszen a többségi tulajdont szerző Postabank-Állami Nyomda konzorcium megrendelést hozott a házhoz.

 

A pénzintézet sajtóportfóliójának minden olyan darabját a Szikrába vitte, amelynek kinyomtatására a nyomda alkalmas. A biztonsághoz azonban a piac által elvárt színes nyomtatás korszerűsítése is elengedhetetlen. A nyomda rekonstrukciójába beszállt az EBRD, amely nem csak 11 millió márkás hitel adott, hanem 400 millió forinttal a nyomda alaptőkéjét is megemelte.

 

A Szikra-privatizációban már szakmai befektetőként megjelenő Láng Holding akkor vált igazán jelentős tényezővé a magyar nyomdaiparban, amikor 1993-ban a dolgozókkal közös konzorciumban megszerezte az 1851-es alapítása óta a legbiztonságosabb piacra: az államéra termelő Állami Nyomda többségi tulajdonát. Ugyan a pályázatban a nyertesek kötelezettséget vállaltak arra, hogy a patinás üzemet kiköltöztetik a budai várból, ez a teher valójában a beruházást megalapozó tőkének bizonyult, hiszen az értékes ingatlan eladásából kapott pénz elegendő volt az áttelepítés és fejlesztés költségeire. Kőbányára pedig már egy jelentősen megnövekedett Állami Nyomda költözött, hiszen a cég fuzionált a szintén Láng-érdekeltségű SZÜV Leporelló Nyomdával.

 

A privatizáció óta tartó lendületét az Állami Nyomda a szakmában tapasztalható általános vélekedés szerint a közszféra, illetve a többségi állami vállalatok megrendeléseinek köszönheti. Sok nyomdavezető csak legyintett, amikor arról kérdeztük, miért nem indul el ilyen tendereken. - Minek dolgozzunk fölöslegesen - mondták -, úgyis az Állami Nyomda lesz a befutó. Gyergyák György, a társaság vezérigazgatója szerint azonban a nyomda forgalmának meghatározó részét nem az ilyen megrendelések adják, hiszen például a legnagyobb bevételű leporelló-üzletágnak a magáncégek az elsődleges vevői.

 

A vezérigazgató ugyanakkor nem tagadja: az 1994-es kétmilliárdos forgalom két év alatti megduplázásában döntő szerepet játszott az, hogy megszerezték a postai csekkek előállítási jogát, megnyerték a hologramos zárjegyekre kiírt pályázatot, és 1996-ban az orvosi recepteket is ők gyárthatták. Az előre lejátszott tenderekről beszélő vetélytársak véleményére azonban a vezérigazgató azt válaszolja, hogy az így vélekedő konkurenseknek inkább azon kellene elgondolkodniuk: elkövettek-e mindent a megrendelések elnyeréséért. Az Állami Nyomda olyan beruházásokat hajtott végre, például a "megszemélyesített" nyomtatványok gyártásában, amelyekkel elébe ment a piaci igényeknek.

 

A pénzes tulajdonost nem találó megyei nyomdák többsége megmaradt a kaptafánál: a lap- és könyvnyomtatásban próbálta megtalálni a boldogulását. Az iparág legnagyobb fejlődését produkáló ágazatába, a csomagolóanyag-gyártásba nem vágtak bele. Kivételt szinte egyedül a Zalai Nyomda Rt. jelentett, amely idejekorán a címke-előállítás felé fordult. Az 1992-ben privatizált cég többségi tulajdona egy magánszemélyek által alkotott konzorcium kezébe került, amely külföldi befektetőt is talált a tőkeemeléshez. Az így apportált ötszínes ofszetgép jelentősen hozzájárult a címkepiac igényeinek kielégítéséhez, amit az is mutat, hogy a Zalai Nyomda a Coca-Colát vagy a Nestlét is megrendelői között tudhatja.

 

Sopp László igazgatósági elnök úgy érzi, jó irányba indultak, hiszen a csomagolóanyag-gyártás fejlődik a legdinamikusabban Magyarországon. Ugyan a két Cofinec-cég lehetőségeivel senki sem versenyezhet, de a szélárnyékukban, például a számukra esetleg kicsinek bizonyuló megrendelések megszerzésével a Zalai Nyomda robogó vonatra szállt fel. Különösen, hogy a Dunántúlon nincs hasonló profilú nyomda, így jó vevőszervizzel, gyors reagálóképességgel, kiterjedt üzletkötői hálózattal lefedi ezt a piacot.

 

Így emelhette árbevételét az 1992-es félmilliárdról 1996 végére egymilliárd fölé. Sopp László a rájuk leselkedő fő veszélyt a technikai leszakadásban látja, mivel a 3-4 százalékos forgalomarányos nyereségből vagy hitelből lehetetlen komoly beruházásokat végrehajtani. A tőkehiány miatt a nyomdaipar egészét fenyegető leszakadási tendencia mellett Sopp László a következő években arra számít, hogy az ágazatban további szakosodás zajlik majd le.

 

Kelényi Ákos, a szakmai szövetség főtitkára szerint az iparágban még egy tulajdonosváltási hullám következik majd be. Ennek során azokat a nyomdákat adják el vagy számolják fel, amelyeket nem szakmai befektetők vettek meg, illetve amelyek nem bírják a versenyt tőkével. Ez szerinte a piac megtisztulásához is vezet majd, így aki eddig kitart, az a kevesebb szereplőjű ágazatban jobban talál majd megrendelést - bár a főtitkár e folyamat végpontján is 20-30 százalékos kapacitás- és munkaerő-tartalékkal számol a nyomdaiparban.

 

A nagy állami nyomdákból a kilencvenes évek elején kirajzó nyomdász szakemberek alkották a kis tőkével induló magánnyomdák többségének tulajdonos- és vezetőgárdáját. A legnagyobb forrásnak sanyarú sorsa miatt is az Athenaeum bizonyult; innen önállósította magát Horváth Mihály is, aki 1992-ben létrehozta a Regiszter Plakátnyomdát. Az azóta szépen fejlődő cég sikerét a konkurensek azzal magyarázzák, hogy jó érzékkel választotta ki első gépét, amely alkalmas volt a nagy formátumú plakátok elkészítésére, és ebben nem volt konkurenciája.

 

A Regiszter sikereiben az is szerepet játszott, hogy jó áron és kedvező fizetési kondíciókkal tudott a gépekhez hozzájutni. Horváth Mihály úgy látja: a 25-50 fős nyomdaméret az, ami még egy kézben tartható és átlátható. A Regiszter tulajdonosa óvatosan optimista: nem látja rossznak saját piaci kilátásait, szerinte a cég még 4-5 évig biztosan fejlődhet. Ha eközben sikerül egy új gépet vásárolnia, akkor jó helyzetben lévő középüzemként stabilizálhatja tulajdonát. - Inkább a kisebb nyomdák számára okoz majd gondot a következő évek tisztulása - állítja, bár azt sem rejti véka alá, hogy a tőkehiány a Regisztert is gátolhatja a szükséges fejlesztések végrehajtásában.

 

A reklámpiacra építette vállalkozását a mára a félmilliárdot meghaladó forgalmat elérő Pauker Kft. is. A céget 1989-ben hozták létre nyomdaipari szakemberek, akik a Regiszterrel szemben kisgéppel kezdték. - Alkalmas pillanatban indultunk, most már nem tudnánk ugyanezt megtenni - mondja Vértes Gábor ügyvezető igazgató, akit főként kereskedőként tartanak nagyra a szakmában.

 

Erre utal az is, hogy a Pauker forgalmának nem csekély részét azok a munkák teszik ki, amelyeket - mivel saját, három műszakban dolgozó nyomdája már nem képes teljesíteni - a konkurenseknél készíttet el. Vértes Gábor maga is úgy véli, hogy fordult a világ a nyomdaiparban: a termelés-központúság a múlté; ma már az dönt, ki mennyi megrendelést tud szerezni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy maga a nyomás másodlagossá válna, hiszen éppen a viszonylagos tőkeszegénység értékeli fel a nyomdaipari szakembereket. Az ő tudásuk pótolhatja a pénzt, amikor képesek gyengébb, öregebb gépen is jó minőséget produkálni.

 

Márpedig a minőség és a gyorsaság a Pauker vevőkörénél az árnál is fontosabb. Most lízingelt új gépével a Pauker a termelékenységi szempontok mellett éppen a minőségi megrendeléseket akarja továbbra is magáénak tudni. Vértes Gábor szerint a nyomdák előtt csak két út áll: a fejlesztés vagy a halál. Ma ugyanis jóval több nyomda működik Magyarországon, mint amennyit a piac mérete indokolna, ezért várható, hogy a számítástechnika ugrásszerű fejlődésével lépést tartani nem tudó kis nyomdák közül sokan elvéreznek a korszerűsítési versenyben.

 

A középnyomdák egyik "bezzegjévé" vált a dorogi Novoprint Rt., amely három műszakban dolgozik, és termékeinek harmada (főként igényes naptárak) exportra készül. A cég egykor a Művészeti Alapnak volt a házinyomdája. A Csipkerózsika-álomból az új tulajdonos rázta fel: az angol Novomen többségi és az Alap kisebbségi részesedésével létrehozott kft., majd rt. meredeken növelte termelését, mindvégig nyereséges maradt, és komoly exportpiacra talált. Az elmúlt években felfutott középnyomdák sajátosságaként itt is domináns szerepet játszott az eredményekben a vezető személye: Miseje Attila elnök-vezérigazgatót még konkurensei is megszállott nyomdásznak tartják. Szakmai kvalitásait és elkötelezettségét elismerve persze többnyire azt is megjegyzik: könnyű a Novoprintnek, hiszen az angol tulajdonos segítségével olyan minőségű gépparkot építhetett ki, amilyenről a hasonló nagyságú magyar nyomdák csak álmodhatnak.

 

Miseje Attila szerint azonban a Novoprint nem angol tőkeinjekciók révén lett a legkorszerűbb középnyomda Magyarországon. Az új tulajdonos csak a lökést adta meg a cégnek: egy berendezést vásárolt csupán, a fejlesztésekhez szükséges pénz 85 százalékát a társaságnak kellett kitermelnie. Miseje Attila szerint azok a nyomdák tudtak előrejutni az elmúlt években, amelyeknél a vezetők és a munkatársak szemléletmódjában is rendszerváltás volt. A mára a félmilliárdos árbevételt is túlhaladó Novoprint 1996 végén megvette az Akadémia Nyomdát, amelynek nemcsak a gépparkjában van még néhány év a szükséges fejlesztés előtt, hanem a vezetőségét is alkalmasnak tartják a termelés felfuttatására.

 

A vásárlással végre saját kötészeti kapacitáshoz jutott a Novoprint, ami könyvpiaci lehetőségeik kiaknázására is lehetőséget kínál. Miseje Attila szerint az 50-70 fős mozgékony nyomdáké a jövő, amelyek képesek 6-7 féle terméktípust rövid határidővel legyártani.

 

A gyors reagálóképességre persze mindenkinek szüksége van a mostani piacon, ahol eltemetettnek termékkörök iránt nő meg hirtelen az érdeklődés, míg stabil nyereséget hozó megrendelések illannak el pillanatok alatt. A szükséges szerkezeti átalakuláson még csak részben átesett hazai nyomdaiparban csak nagy tőkével vagy kiváló üzleti érzékkel maradhat meg az élcsapat a kínálati piacon.

 

Forrás: Figyelő

Hát a dorogi nyomda

Hát a dorogi nyomda nyomógépparkja minden volt, csak modern nem... Ezerszer fejlettebb gépparkkal rendelkeztek hasonló középnyomdák, amik ugyebár a mai napig működnek és nem véreztek el a Britton cégcsoport befektetésének hála.