A könyvnyomtatás őstörténete és a kapcsolatos legendák. Gutenberg élete és működése.
Egy közel száz évvel ezelőtt megjelent világtörténelemnek a középkorról írt kötetében, tömören összefoglalva, a következők olvashatók a könyvnyomdászat keletkezésének idejéről: "Az összes találmányok között legfontosabb a könyvnyomdászat, de itt nem lehet szó arról, hogy hirtelen valamely, még eddig ismeretlen dolog bukkant felszínre, hanem csak a kiképzése és tökéletesebbé tétele egy már létező művészetnek: a fametszésnek.
A szentképek és játékkártyák készítése folyamán, amelyeket fába metszettek és ezen fadúcokról nyomtak, lassanként áttértek az olyan lemezek készítésére, amelyen már írás volt. Ezt a mesterséget egyébként, némely adat szerint már Kr. e. 1000 évvel ismerték a kínaiak.
Fába metszett lemezekről már a XV. század elején nyomtak kis képeket és Abc-könyveket, amelyeknek minden oldaláról külön lemez készült. A legfontosabb lépés a haladás útján az volt, hogy a lemezeket egyes betűkből állították össze, aminek az volt a nagy előnye, hogy a betűket a nyomás befejezése után szétszedni és azokból új oldalakat összeállítani lehetett. A szétszedhető, mozgatható, egyenként is használható betűk jelentik a nagy különbséget a nyomdászat (tipográfia) és a fametszés (xilográfia) között. A mozgatható betűk feltalálását tekintjük egyszersmind a nyomdászat feltalálásának is. A feltalálás dicsőségében két ember osztozik: a hollandi Laurenz Jansoon Coster és a német Johann Gutenberg, tulajdonképpen Johann Henne Gensfleisch vom Sorgenloch, genannt zum Gutenberg. Coster Harlemben már 1323-ban nyomtatott mozgatható betűkkel kis Abc-könyveket gyermekei részére, anélkül azonban, hogy találmánya elterjedt volna. Valamivel későbben jutott ugyanerre a gondolatra Gutenberg mainzi patrícius, aki ott 1397-ben született.
Mint kiüldözött, 1420-ban Strassburgban élt és ott - valószínűleg, de nem bizonyosan - saját gondolata alapján fedezte fel a könyvnyomdászatot. Azt is mondhatják ugyan, hogy Costernek egy segédje, összeveszvén gazdájával, Strassburgba vándorolt és ő adta a könyvnyomdászat gondolatát Gutenbergnek." (Maga a régi történelemkönyv is megállapítja, hogy ennek az állításnak nincsenek meg a történelmi bizonyítékai.
Az egész Coster-legendával még későbben részletesebben fogunk foglalkozni.) "Mindenki Gutenberget tekinti a könyvnyomdászat feltalálójának, habár ebben az esetben találmányról tulajdonképpen szó sem lehet. Gutenberg saját találmánya a mozgatható betűk voltak, amelyeket kezdetben fába, későbben ólomba és ónba vésett. Neki tehát tulajdonképpen a könyvnyomdászat nyers alapjait köszönhetjük."
"Gutenberg 1445-ben összekülönbözött segédjével, elhagyta Strassburgot, visszament szülővárosába, Mainzba és ott létesítette nyomdáját. Pénz hiányában társat vett maga mellé, Fust János gazdag aranyműves személyében, aki későbben vejét, Schüffer Pétert, Gernsheimből, is bevonta a társaságba. Ez utóbbinak sokat köszönhet a könyvnyomdászat, úgy, hogy őt éppúgy tekinthetjük feltalálónak, mint Gutenberget. Schüffer Péter találta fel a betűöntést, amennyiben a matricák készítését kiokoskodta, a betűanyag ötvözetét, amely a legjobban használható anyagot adja és végül a nyomdafestéket. Ezeken a fontosabb találmányokon kívül jelentős javításokat eszközölt a nyomdagépeken."
"Gutenberg később (1455) perbe került Fusttal, pörét elvesztette és kénytelen volt adóssága fejében Fustnak egész nyomdaberendezését átadni. Tovább is folytatta egész 1468-ban bekövetkezett haláláig a nyomtatást, de Fust és Schüffer munkáival már nem tudott lépést tartani. Ezek ugyanis nagy szorgalommal és anyagi áldozatokkal feküdtek neki az új művészetnek, úgy, hogy nemsokára nem is jelentéktelen eredményeket értek el, amennyiben egy bibliát és egy zsoltárt nyomtattak. Gutenberg új nyomdáját Adolf mainzi hercegérsek segítségével állította fel és az udvari emberek közé is felvették, itt azonban már nem a régi buzgalommal foglalkozott művészetével: Fust és Schüffer igen hamar túlszárnyalták."
Amikor 1462-ben egy nassaui gróf elfoglalta Mainzot, a nyomdászsegédek elmenekültek a városból és más helyeken megtelepülve alapítottak műhelyeket. Így terjedt el a könyvnyomdászat egész Európában, legelőször "Bamberglien, Velencében, Rómában és Párisban."
Eddig tart a száz év előtti história, ma persze már sok dolgot másképpen tudunk, másképpen látunk.
Gutenberg
Az ember született búvárkodó és feltaláló. Még legkezdetlegesebb természeti állapotában is azon kellett gondolkodnia, hogy miképpen elégíti ki legjobban egyszerű szükségleteit. A műveltséggel bíró embernek pedig folyton növekvő szükségletével szemben százszor több oka van a szellemi munkálkodásra: nem áll meg azon a fokon, amelyet már elért, hanem előbbre törekszik a mind tökéletesebb tudás felé, új célokat és új eszközöket keresvén eközben.
Számtalan eszközt talált fel és szerkesztett az ember céljai számára, de mindezek között a könyvnyomtatás a legnemesebb műszer, mert az nemcsak a mindennapi életszükségleteinek szolgál, hanem a szellemi munkásságnak. a művelődésnek, a felvilágosultságnak és a polgáriasodásnak. Ami jót, szépet és hasznosat az emberi elme megteremt, azt a sajtó ezer nyelven hirdeti és mindnyájunk közös tulajdonává avatja. Sajtó nélkül sem a tudományban, sem a művészetben, sem semmiféle szakmában, mesterségben, foglalkozásban, tevékenységben nem állnánk ott, ahol ma állunk a sajtó közvetíti az általános szellemi forgalmat.
Aminthogy egy találmány sem lép fel rendesen előkészületek nélkül, rögtönösen, úgy megállapítható, hogy már hosszú idővel a könyvnyomtatás feltalálása előtt ismeretesek voltak olyan mesterségek, amelyeket a könyvnyomtatás előfutárainak tekinthetünk és amelyek művelődéstörténelmi szükségességük által ehhez az eredményhez vezettek.
Azt már említettük, hogy az ókor művelt népeinél a pénzverést ismerték, hogy pecsétnyomóik ós bélyegzőik, mozgatható betűik voltak. A könyvnyomdászat eredetét a fametszésnél kell keresnünk.
Aki a domborúképű bélyegzőt metszette fába, önkéntelenül is eljutott a fametszés ősi jelentkezéséhez. Hogy ki volt a fametszés feltalálója és hogy, mely időpontban történt a feltalálás: azt senki sem tudná megmondani. Kidomborodó ábrázolatoknak sík lapokból való kimetszése ősrégi dolog és a fametszésből a lenyomtatásig nem túlságosan, nagy a távolság. A fametszés és a fafaragás azonban mégsem mindegy. A fametszés fogalmához grafikai értelemben hozzátartozik a nyomtatás útján való sokszorosítás is.
A fametszetes nyomtatást a kínaiak ismerték először, de mi mégsem tőlük tanultuk meg azt. A fametszést teljesen önállóan találták fel Európában. A fametszésnek legrégibb felhasználási módja a szövetnyomtatás részére készített nyomtatóformák, amelyekkel lenvásznon kívül selyemre és bőrre is nyomtattak.
Ha kellő vizsgálat tárgyává tesszük a nyomtatás ősidejéből reánk maradt képnyomatokat, úgy megállapítható, hogy a fametszés a képek készítési módjának csak egyik fajtája volt, igaz, hogy a leghasználatosabb. Szinte az a látszata van a dolognak, mintha eredetileg ezt a nyomtatási eljárást fémlapok segítségével folytatták volna és azok készítőit a régi aranyművesek között kellene keresnünk. Ezek a kidomborodó vonalzatú fémmetszetek szürkébb nyomatokat szolgáltattak és talán ez volt az oka, meg a keretvonalaik görbülékenysége, hogy a fadúcok használata általános elterjedésűvé vált.
A képszükséglet kielégítésére tehát, amely kétségtelenül igen nagymértékű lehetett annak idején, különféle eljárási módokat alkalmaztak. Ez a művészet azonban nem csak az Istent, hanem az ördögöt is szolgálta, mert nemcsak szentképet, hanem kártyákat is készítettek.
A játékkártyák készítése szintén egyik elöljárója a fametszés művészetének. Az olaszok a XIV. század elején már nagyban kártyáztak és Nagy Lajos olaszországi hadjáratai alatt a magyarok is megismerkedhettek vele. Németországban 1380 körül kezdték meg a játszókártyák nagymennyiségben való készítését.
A kínaiak a kártyakészítés és kártyafestés tekintetében is jócskán megelőzték Európát és hogy ez a szokás nem jutott el hozzánk, az a nagy távolságon keresztül a földrajzilag közbeékelt mohamedánus világnak tulajdonítható, amelynek vallása tiltotta a kártyázást. Ilyes tilalmat a katolikus egyház is több ízben kibocsátott és éppen a XV. század első felében szép számmal akadtak szerzetesek, akik a kártyázás szokását kárhoztatták. Az ő prédikációiknak tulajdonítható, hogy ezt a szenvedélyt itt-ott rövid időre korlátozni :sikerült és hogy a kártyakészítők részben áttértek a szintén jó hasznot biztosító szentképecskék gyártására.
A kártyák figuráit kidomborodóképűen fa- vagy fémlapba metszették és lenyomatva, kézi festéssel, vagy sablonok segítségével kiszínezték.
Hogy mely országban készítettek először olyan szentképeket, amelyeken már szöveg is volt, nem lehet megállapítani. Franciák, hollandusok, németek egyaránt maguknak követelik a kezdés dicsőségét; a megmaradt szentképecskék latin szövege és a lelet helye erre nézve nem adhat felvilágosítást, mert az egyházi nyelv, a latin, túlnőtt az országok határain, úgy, hogy bárhol gyártott képecskék akármely országban is árusíthatók voltak.A fametszetes képecskéken rendesen már valamicske szöveg is volt, amit az alakok mondásaként a szájuktól vezettek el.
Olykor aláírásképpen vagy más módon helyezték el a szöveget. Az ilyen felírásos fametszetek igen gyakoriak voltak a XV. század első felében.
Később a szövegrész mind terjedelmesebb lett rajtuk és végül kialakult a csupaszöveg fametszetes iskolakönyv, a "Donátusz" is, amely onnan kapta nevét, hogy legtöbbnyire a Kr. u. 335 körül Rómában élt Aelius Donatus kicsiny nyelvgyakorló könyvecskéit nyomtatták - sok kiadásban - ilyen módon. Ez a katekizmusformájú könyv ezer évnél jóval hosszabb időn keresztül volt mindenfelé használatban; úgyszólván az összes iskolás gyermeknek szüksége volt rá és éppen ezért Gutenberg is nyomtatott ilyen könyvecskét, de természetesen már saját szétszedhető betűivel.
A falapokról nyomtatott Donátuszokkal az akkori iskolás fiatalság sem bánt irgalmasabban, mint a mai tanulóság a könyveivel, mert alig maradt reánk belőlük valami is.
A fatáblákról való nyomtatással kezdődik Európában a mechanikai úton való könyvcsinálás. A falapra kézzel metszették a kidomborodó képű formát és ezt azután befestékezték, papirost borítottak rája és azt addig dörzsölgették, míg a festékes kép szépen le nem nyomódott. Az 1450. év előtti fatáblás nyomatokat a hátsó oldalukkal összeragasztották.
A kézisajtó feltalálása lehetővé tette a szép és tiszta kétoldalas nyomtatást is. 1450 után tehát már kétoldalasan készültek a fatáblanyomatok egészen addig, amíg a különálló nyomdai betűkkel való nyomtatás nem jutott egyeduralomra a könyvek készítésénél. Ez pedig jó későn következett he, mert még a XVI. századból való fatáblanyomatos könyvünk is szép számmal van.
A fatáblanyomatos könyvek közül vagy harminc maradt reánk. A legterjedelmesebb közülük ötven lapra terjed. Egyrészűkben képek is vannak, amelyek művészi értéke azonban kevés.
A Donátuszokon kívül híres fatáblanyomatok voltak a XV. század első felében a Biblia Pauperum (szegények bibliája), tele újtestamentumi képecskékkel és a bőséges szövegű, igen népszerű és ezért későbben több nyelven is megjelent Ars Moriendi (a meghalás művészete).
A XV. század első felében már annyian foglalkoztak a sokszorosításnak a könyvnyomtatást megelőző módozataival, hogy céhekbe is tömörültek. Így Ulm városában már 1410-ben céhforma egyesülésük volt a kártyacsinálóknak és a kártyafestőknek, akikhez 1441-ben a formametszők is csatlakoztak. A régi fatáblanyomatok egynémelyikének - azoknak tudniillik, amelyeknek a betűi nem kapaszkodnak össze egymással -, meg az ősnyomtatványoknak betűi gyakran annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy a legkiválóbb szaktudások olykor évekig is elvitatkoztak azon, hogy ugyan micsoda úton-módon készült ez vagy amaz tizenötödik századbeli emlék. Példa erre a párizsi nemzeti könyvtár egy Donátusza: ha ennek nem volna meg az eredeti fatáblája, bizony akadhatna tudós, aki Gutenberg valamelyik ősnyomtatványának tarthatná.
Van der Linde, a nagynevű németalföldi Gutenberg-kutató azt mondja egyik művében, hogy a könyvnyomtatás feltalálása a kornak szükségszerű következménye volt: az emberi művelődés akkori haladottsága, a fatáblákról való sokszorosítás technikájának fejlett volta szükségszerűvé és elmaradhatatlanná tette a mozgatható betűkkel való könyvnyomtatásnak feltalálását.
Ha Gutenberg elmulasztotta volna is nagy missziójának teljesítését: az őutána következő évtizedekben okvetlenül akadt volna más, aki az akkori korszellem intő szavát megértve, valamely találmánya segedelmével olcsóbbá és ilyenformán mindenki által hozzáférhetővé tette volna a könyveket. De még ha így is állna a dolog, a feltaláló érdeme kell, hogy csorbítatlanul maradjon. Mint ahogy Amerika felfedezésének dicsősége Kolumbus Kristóf emlékéhez fűződik időtlen időkig: éppúgy a könyvnyomtatás fogalma sem választható el Gutenberg feltalálói dicsőségétől.
A találmány értékét lekicsinyíteni tájékozatlanságra vall. A mi repülőgépes századunkban milyen egyszerű, kényelmes dolognak látszik Amerika felfedezése! Éppen úgy, mint az egyéb felfedezések és találmányok hosszú sora. Csupa magától értetődő, csupa természetes dolog a felületesen gondolkozó ember előtt, de aki bele tud helyezkedni az illető kor miliőjébe és mérlegelni képes a mindenfajta nehézségek tömegét: hamarosan tudtára juthat annak a történelmi ténynek is, hogy az emberi haladás és a felvilágosodás útja vér- és verejtéktengeren vezet. Ugyanez áll a könyvnyomtatás feltalálására is. Aprólékos, egyszerű valami az avatatlanok szemében, de aki az ügyet minden oldaláról vizsgálja és beleéli magát a tizenötödik század szellemébe, levegőjébe: az csakhamar rájön, hogy a találmányok legnagyobbszerűjéről van itt szó.
Ma már egészen bizonyos, hogy a könyvnyomtatás feltalálásának nagy érdeme egyesegyedül Gutenberg, családi nevén Gensfleisch Jánosé, aki Mainzban született.
Gutenberg Mielőtt Gutenberg élettörténetére térnék, foglalkoznom kell azzal a sok küzdelemmel, amelyet folytatni kellett, hogy Gutenberg neve tisztán álljon, mint a könyvnyomdászat feltalálójáé. Több ország igényelte magának a dicsőséget, hogy fiának mondhassa a könyvnyomdászat feltalálóját, Gutenberg halála után pedig munkatársai közül nem is kevesen, igényt tartottak arra, hogy bennük lássa a világ a könyvnyomdászat feltalálóját.
Amilyen viszontagságos volt Gutenberg élete, éppen olyan viszontagságos holta után való története is. Neki magának is élete folyamán, emlékének is hosszú, nehéz küzdelmet kellett folytatnia az önzéssel, a hazugsággal és az értelmetlenséggel. Évszázadokba került, mire az igazság győzedelmeskedett.
Gutenberg holta után munkatársai, a legelső nyomdászok is igényt tartottak a feltalálás dicsőségére. Azok a városok, amelyekbe igen korán telepedett meg valamely nyomdász: a nyomdászat szülőhelyének hirdették magukat. Így történhetett, hogy az idők folyamán a városok egész sora versengett azért a dicsőségért, hogy benne pattant világosságra a legnagyobbszerű találmány és az állítólagos feltalálók egész sorozatairól emlékeztek meg a kiszínezett legendák. Mindennek fő oka egyrészt Gutenberg túlzott szerénysége és visszavonultsága, ami a kezdeti időszakban talán érthető is volt, mert hiszen találmányát titokban kellett tartania. És még így is megcsalatásban volt része!
A legendák elseje a schlettstadti Mentelin Jánost mondja a könyvnyomtatás feltalálójának. Ez a Mentelin szépíró és egy ideig Gutenberg segédje volt. Miután elsajátította az új művészet titkait, otthagyta Mainzot és csakhamar értékesíteni igyekezett Gutenberg mellett szerzett tapasztalatait. Némelyek szerint már 1460 után nyomdája is volt Strassburgban. A legendát a schlettstadti iskolamester, Gebweiler indította útjának 1521-ben, erre ráduplázott Mentelin unokája 1526-ban, amikor kijelentette, hogy nagyapját illeti a feltalálás dicsősége és az új művészetet csak árulás útján ismerhették meg Mainzban. Mindezekből a nyilatkozatokból származott az a csinos mese, hogy Mentelintől a legénye, Gensfleisch János, elleste a művészetét és Mainzba szökve, ott a gazdag Gutenberger János társaságában nyomdát nyitott és továbbfejlesztette művészetét. A sors azonban ezért a hűtlenségéért vaksággal büntette.
A bambergi Pfister Albrechtet is gyakran emlegetik a könyvnyomtatás feltalálójaként vagy társfeltalálójaként, sőt a harminchatsoros biblia nyomtatását is egészen a legújabb időkig neki tulajdonították. Csak az első könyvnyomtatók betűinek szorgos megvizsgálásával és össze hasonlításával sikerült kideríteni, hogy ezt a bibliát is Gutenberg nyomtatta. A Pfisterre vonatkozó kutatásoknak eredménye szerint Pfister is, éppen úgy, mint Mentelin, tanítványa, illetőleg segéde volt Gutenbergnek. Hogy Pfister nem maga faragta vagy öntötte betűit, azt az is bizonyítja, hogy valamennyi nyomtatványán igen kopottak azok és így már korábban használatban kellett lenniük. Hogy pedig előzőleg valamely latin munkának az előállítására szolgáltak, azt legjobban bizonyítják németnyelvű nyomtatványai; ezekben ugyanis a latinban elő nem forduló, de a németben szükséges betűk egészen újak, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy Pfrster a Gutenbergtől megveti ócska betűk között nem találván ezeket, újakat faragott. Hogy mikor kezdte meg bambergi nyomdászkodását, még nincsen teljesen kiderítve, valószínű azonban, hogy 1445-ben, amikor Fust megfosztotta Gutenberget nyomdájától. Nevével és évszámmal ellátott munkái 1461-ből és 1462-ből valók; ettől az időtől kezdve nem találkozunk semmiféle nyomtatványával. További sorsa és halálának időpontja is teljesen ismeretlen.
Még a Coster-legenda előtt megemlítem azt a nagyon is naiv mesét, amely az olasz Castaldi Pamfiliót mondja a könyvnyomtatás feltalálójának. E szerint a mese szerint Fust lett volna az, aki a feltaláló Castalditól az új művészet csínját-bínját elleste. Az olaszok szentül hisznek ebben a mesében és a felső-olaszországi Feltre városkában már vagy hatvan esztendeje szobrot is emeltek Castaldi emlékének.
Van Csehországban egy Kuttenberg nevű városka; mi sem természetesebb tehát, mint hogy ezt a városnevet is kapcsolatba hozták a feltaláló nevével és a mainzi Gutenberg Jánost megtették cseh embernek és a feltalálás műhely ét Mainzból ebbe az egyébként kedves cseh városkába tették át.
Van még ezeken kívül is legenda elég. Így Waldvogel Prokopról szól az egyik, aki prágai aranyműves volt. Ez a Waldvogel 1444-ben a dél-franciaországi Avignonban járt és ott valami betűfélét akart eladni az ottani zsidóknak. Sajtóról, nyomtatásról szó sincsen a különben is homályos értelmű iratokban.
Legcsökönyösebben a hollandusok ragaszkodtak ahhoz, hogy a könyvnyomtatás hazája Hollandia; a Gutenberg előtti idők ezen feltalálója Laurenz Jansoon Coster, vagyis egy János nevű egyházfinak Lőrinc nevezetű fia lett volna és a feltalálás helye Harlem. A legenda költője egy tudós hírében álló rézmetsző, Goornhert volt, aki 1560 körül adta közre sok galibát okozott meséjét. Eléggé különös, hogy magában Hollandiában sem tudott másfélszáz esztendőn keresztül arról, senki, hogy a könyvnyomtatás hollandi találmány; sem az akkori idők írói, sem pedig a legkorábbi hollandi nyomdászok sem tudhattak erről, mert akkor, különösen az utóbbiak, a nyomtatványoknak annakidején szokásos zárósoraiban tiltakoztak volna azon megállapítás ellen, hogy e művészet Mainzból származik.
Megállapítható azonban, hogy mindezek dacára szájról-szájra járt Harlemben a hagyomány, hogy időtlen idők előtt ott könyveket nyomtattak. A legenda szerint a feltaláló igen érdekes módon jutott a nyomdászat gondolatához. Bükkfaerőben járkált és unokái (vagy saját) szórakoztatására betűket vagdosott ki a fa kérgéből és azután papirosra nyomta át ezeket. Eközben elgondolkozván, csakhamar rájött, hogy ilyen módon akár könyveket is lehetne csinálni. Megpróbálta: sikerült. Későbben a bükkfa-betűk helyett ólomból és cinből való betűket használt, szintén igen szép sikerrel, mígnem első legénye, Gutenberg-Gensfleisch János, egy szép karácsonyi estén, míg a háznép a templomban ájtatoskodott: az egész nyomdát összepakolta és szülővárosába, Mainzba szökött vele.
E körül a név mese körül százesztendős irodalmi háborúság folyt Nyugat-Európában, mígnem a szintén hollandi Van der Linde-nek 1870-ben megjelent nagyszerű írásaival sikerült az egész mesét a maga valódi értékére leszállítani. Igaz, hogy nem is volt többé maradása Hollandiában.
A könyvnyomtatás őstörténete és a kapcsolatos legendák.
Gutenberg élete és működése. 2.rész
Szükséges és illő volna, hogy minden művelt ember, sőt mindannyian, akik olvasni tudnak, többet tudjanak arról a művészetről, amelynek műveltségüket köszönhetik, mint a feltaláló nevét, a feltalálás időpontját és helyét.
A műveltség a könyvnyomtatás után vált általánossá és ha valamely találmány értékét az elért eredmény határozza meg, úgy megállapítható, hogy a könyvnyomtatás 1940-ben betelt ötszáz esztendeje alatt beláthatatlan, megmérhetetlen hatással volt földünk népeire. A tudósok csendes szobáikban éppolyan kevéssé nélkülözhetik, mint a gyermek, aki a tanulás után vágyat érez, vagy mint a vadember, akit először késztet mélyebb gondolkodásra a hittérítő a vallás szavának nyomtatott példányával.
Az, aki megtalálta a módját annak, hogy a beszéd röpke szavát megfogja, hogy azt mindenkivel közölhesse, még ha országok és tengerek választják is el őket egymástól, az egyesíteni tudta a világ minden táján szétszórtan munkálkodó törekvéseket az emberiség és a műveltség érdekében. Bennünket nem fenyeget már olyan veszély, mint az ókor nagy könyvtárának pusztító tűzvésze, ma már a mongol hordák rabló hadjárata nem foszthat meg bennünket a tudás kincseitől; ma már a tehetségesek és lángeszűek, akik régebben éltük kis körében hiába küzdöttek elismertetésért, a nyomtatott szóval az egész világhoz fordulhatnak.
Olyan lett részünkre a könyvnyomtatás művészete, mint az elemek a természetben, valami nélkülözhetetlen, amely nélkül életünket már elképzelni sem bírjuk. Természetes azonban, hogy az, amit ma már magától érthetőnek tartunk, az földöntúli, szörnyűséges valami lehetett azon kor emberének, aki a könyvnyomtatás művészetének feltalálását és annak első alkalmazásait saját szemeivel láthatta; de azért már akkor is derengett annak a tudata, hogy ezzel a találmánnyal egy új kor hajnalodik. Luther szerint ez az emberi szellem utolsó fellángolása volt a világ vége előtt; a világ azonban nem szűnt meg. csak az a régi világ, amelyből az új kor sarjadt, amelynek sok áldását a mai kor embere is élvezi.
Könnyen mondhatná valaki, hogy azon kísérletek után, amelyekkel a XV. század elején írásokat és képekei sokszorosítottak, nem sok joggal lehet a könyvnyomtatás művészetének feltalálásáról beszélni. Ha egyszer a fatáblanyomatokkal való nyomás ismeretes és használatos volt, akkor már nem kellett mást tenni, mint a fatáblákat szétdarabolni, hogy olyan különálló betűket kapjunk, amelyeket aztán tetszés szerint összerakhatunk.
Ezt a fatábláról nyomtatók meg is kísérelték, de a fabetűk, a legegyszerűbb technikai okból, használhatatlanok voltak. Ismételt próbálkozás után megállapítást nyert ugyanis, hogy lehetetlen a fatáblák betűit úgy kivágni vagy kifűrészelni, hogy azok a szükséges pontossággal egymás mellé illeszthetők legyenek amellett, hogy alsó szélük egyenes vonalat adjon.
Az a szabálytalanság, amely így származik, az első sorban alig észrevehető, a második sornál már megnehezíti a sor gyorsabb olvasását, későbben pedig olvashatatlan összevisszaságot eredményez. A következőkben látható szövegben egyes betűk magassága alig tér el a többiétől és mégis megfigyelhető, hogy néhány sor után a szöveg szinte olvashatatlanná válik.
(Ennek a szövegnek a szabálytalanságát az a és az e betűk okozzák, ezek valamivel nagyobbak, mint a többi betű, de azz eltérés a milliméternek csak egy kis töredéke. Ez az eltérés azonban sorrol sorra nagyobbodik, úgy hogy teljesen megszünik a sorok egyenletes vonala. Az ilyen szöveg már egy oldal felénél is teljesen olvashatatlan. Erre a problémára Linde, híres Gutenberg kutató hívta fel először a szakemberek figyelmét)
Ezen az úton a könyvnyomtatás művészete sohasem érte volna el nagyszerű célját; minden előkészület és adottság mellett is szükség volt a lángeszű találmányra: a könyvnyomtatásra, amely fémből készült külön-külön álló betűkről nyom. Ezt a találmányt, ami tulajdonképpen a könyvnyomtatás találmányát is jelenti egyúttal és amelynek, amint napvilágot látott, készséggel alávetették magukat a kisegítő foglalkozások: a betűmetszés, a szedés, a festékkészítés és a sajtó útján való nyomtatás: ezt a találmányt Gutenberg Jánosnak köszönhetjük.
[Rézmetszet Gutenbergről]Gutenberg Mainzban született, de hogy mikor, nem tudjuk.
Legtöbb valószínűséggel 1395 és 1400 közé helyezhetjük ezt az időpontot.
Halálának ideje sem biztos: 1467 november 24-e és 1468 február 24-e közé kell tennünk ezt a dátumot.
Apja Gensfleisch Frielo volt, aki feleségül vette a szintén mainzi Gutenberg patrícius család utolsó sarját, Elsét. A házasságból két fiú született: az idősebbik Frielo és az ifjabbik János (Johannes, Henne).
Gutenberg János gyermekkoráról és kora ifjúságáról semmit sem tudunk. A család 1421-ben belekeveredett mainzi városi polgárság és nemesség között kitört háborúskodásba és kivándorolni volt kénytelen. Valószínű, hogy a közeli Eltvillebe költőzött, ahol birtoka volt. Az idősebbik fiú, Frielo, bebizonyíthatóan ott lakott még 1434-ben is.
Hogy az ifjabbik fiú - János - hol járt a század húszas éveiben és a harmincasoknak elején, annak semmi írásos nyoma nincsen. Nyilván sokat utazott, mindenfelé tanulgatva valamit, technikát, művészetet; csak ilyen módon válhatott olyan ezermesterré, aminőnek ismerték és amely sokoldalúság nélkül semmi esetre sem sikerült volna neki a betűmetszés és öntés, a sajtó stb. feltalálása.
1434-ben Strassburgban lakott Gutenberg az Arbogast-kolostorban. Ebben az időben sokat foglalkozott az ötvösművészet körébe tartozó dolgokkal, aminek híre ment a városban. Így történhetett, hogy 1436 körül egy Dritzehn András nevű ember megkérte, hogy jó pénzért tanítsa meg őt valamelyik művészetére. Gutenberg kész volt erre és szerződést kötött Dritzehn Andrással, amelyben megígérte neki, hogy drágakövek csiszolására fogja megtanítani. 1437-ben egy további megegyezés létesült Gutenberg és Riffe Hans, a lichtenaui vár gondnoka között, hogy fémkeretes tükröket fognak nagyobb mennyiségben készíteni és ezeket a következő évre hirdetett aacheni nagy búcsújárás alkalmával fogják értékesíteni.
Gutenbergnek két rész járt volna a jövedelemből, Riffenek egy. Mikor ezt Dritzen meghallotta, addig könyörgött Gutenbergnek, hogy vegye fel őt a társaságba, hogy Gutenberg végre engedett és a maga két részéből egyet átadott neki. Ebbe a kis közkereseti társaságba belépett későbben Heilmann András is, akinek egyik testvérével közösen kis papiros malma volt a város közelében, a másik testvére Antoni pedig jelentős egyházi állást töltött be Strassburg városában. A társaság már szépszámú tükröt gyártott, amikor az aacheni búcsújárást egy esztendővel elhalasztották és ezzel a tükrök eladásából várt haszonnak ideje is elodázódott.
Gutenberget ekkoriban már nagyon elfoglalta valamely új eszméje. Egy Sahsbach Konrád nevű esztergályossal prés-félét csináltatott, egy Dünne Hans nevű ember pedig különféle fémet, közte ólmot is szállított neki; ő maga éjjel-nappal vésett és faragott. Mindezt bár titkolódzva cselekedte, mégis felkeltette társainak figyelmét. Heilmann Antoni szóvá tette ezt és felszólította, hogy az aacheni pénzkeresés elodázása kárpótlásául tanítsa meg Heilmann Andrást és Dritzehnt a maga egyéb művészetére is. Gutenberg, akinek új találmánya megvalósításához segítőtársakra és mindenekfelett pénzre volt szüksége, engedett és 1438 nyarán létrejött az a szerződés, amelyben Gutenberg kötelezte magát arra, hogy összes "titkos és csodálatos művészetére" megtanítja és a haszonban részesíti társait. Valószínű, hogy a könyvnyomtatás gondolata is a művészetek között volt. Heilmann András és Dritzehn megígérték, hogy szorgalmasan résztvesznek a fizikai munkában, titokban tartanak mindent és együttesen 250 forint tanulási és részvételi összeget biztosítanak Gutenbergnek, százat rögtön és százötvenet részletekben.
Dritzehn András 1438 karácsony másodnapján hirtelen meghalt. Heilmann András, amikor ezt meghallotta, rögtön a halottasházba küldte Sahsbach esztergályost, hogy az ezáltal készített és Dritzehn házában lévő prést szedje széjjel, hogy "senki se tudhassa, mi volt az és milyen célra kellett". Mire Sahsbacb odaért, a prés már nem volt meg. Ugyanezt tapasztatta Beildeck Lőrinc, Gutenberg famulusa, akinek gazdája adott ilyen megbízást.
A szóbanlévő présről sokat vitatkoztak már a könyvnyomtatás történetének irodalmában. Vannak, akik azt hiszik, hogy az egésznek még semmi köze a könyvnyomtatás feltalálásához, a kutatók többségének azonban az a meggyőződése, hogy Gutenberg ekkoriban már nagyban foglalkozott a könyvnyomtatás gondolatával és ez a prés is ezt a célt szolgálta.
Az elhalt Dritzehn András helyett Gutenberg Heilmann Antoni lelkészt vette be a társaságba. Ezt rossz néven vette Dritzehn Jörg, az elhunyt bátyja és örökség címén magának követelte a társaságban való részesedést és mert Gutenberg hallani sem akart erről, tőrvény elé vitte a dolgot.
A könyvnyomtatás feltalálásának szempontjából annyira fontos törvényszéki tárgyalást 1439 december 12-én tartották meg. Nem kevesebb, mint 33 tanút idéztek be: szó esett a sajtóról is, Dünne Hans elismerte, hogy 100 forintot keresett a Gutenbergnek szállított mindenféle fémen, ezek közt az ólmon is. Végül hosszú tárgyalás után Gutenberg megnyerte a pert.
Hogy mennyire jutott strassburgi tartózkodási idején találmányával Gutenberg, azt nem lehet tudni. Annyi azonban bizonyos és ezt a Dritzehn-per aktái is bizonyítják, hogy Strassburgban már nagyon sokat kellett foglalkoznia az ezirányú kísérletekkel. Annyira sok ágazatú a könyvnyomtatás, annyi mindent kellett hozzá külön-külön feltalálnia és annyira tökéletes munkát végzett Gutenberg, hogy ahhoz okvetlenül több évtizedes fejtörés, tapogatódzás és próbálkozás kellett. Strassburg városát tehát mindenesetre megilleti egy rész a feltalálás dicsőségéből.
1445 elején Mainzban találjuk Gutenberget. Az itt töltött első esztendőknek csak egy okmányos nyoma van, 1448 október 6-áról szól, amikor Gelthuss Arnold ötszázalékos kamatra 150 aranyforintot adott kölcsön rokonának és régi iskolás pajtásának, Gutenbergnek. Egyéb írásos nyoma mainzi tartózkodásának 1450-ig nincsen. Pedig ebben az időben már készen volt találmányával és voltak kisebb-nagyobb nyomtatványai. Ezek közt a legrégibbnek az utolsó ítéletről szóló verset tartják. Hogy ez a vers egyike lehetett a könyvnyomtatás első termékeinek, főképpen kezdetlegességéből következtethető. Betűtípusainak magassága nem volt egyforma; némelyik magasabb öntésű lévén, képe a nyomtatás következtében széjjellapult, az alacsonyabbak meg alig látszanak.
Időrendben a második Gutenberg-emlék az 1447 körül készült 14 oldalas Donátusz, oldalanként 27 sorral. Két pergamenlapját a párizsi nemzeti könyvtárban őrzik. Fordított betűk vannak benne, ami teljes bizonyítéka szedeti mivoltának. Gutenberg harmadik nyomtatványául azt az 1448-ik évre szóló, tehát 1447-ben készült csillagászati naptárt veszik, amelynek töredékét 1901-ben fejtették ki Wiesbadenben egy könyvfedélből.
A töredék a januártól áprilisig terjedő hónapokat tartalmazza; évszám nincsen rajta. de a holdváltozásokból és a változó ünnepekből egész pontosan lehetett kiszámítani, hogy melyik esztendőre nyomtatták.
Ennek a három nyomtatványnak keletkezési ideje 1449 előtti időkre tehető. Gutenberg tehát, Mainzba visszatérte után, rövidesen megvalósíthatta régi álmát: nyomdát alapított és nyomtatott vele. Beteljesedett tehát a könyvnyomtatás feltalálása teljes egészében. Donátusz-könyve már méltóan versenyezhetett az iskolás gyermekek részére készült kézírásos másolatokkal. Olvashatóbb volt ezeknél, hiba is kevesebb volt benne és talán jutányosabban is árusíthatták.
Ha Gutenberg Jánost az anyagi eredmények kielégítették volna, ezen a ponton lehetett volna megállapodnia: a hevenyészve és hibásan dolgozó utcai másolókkal sikeresen felvehette máris a versenyt, az apró, csurranó-csöppenő munkákból tisztességesen megélhetett volna. Gutenberg azonban művészlélek volt, aki nagyszerű találmányát maga akarta végső tökéletességig fejleszteni.
Valami nagyot és teljesen művészit akart teremteni.A könyvművészetnek főtárgya akkoriban a biblia volt. A kolostorokban ezt másolták legnagyobb gonddal és végtelen szeretettel. Az illuminátorok és miniátorok munkája megkoronázta végül az írásművészet eme remekeit. Egy-egy ilyen bibliának az ára azonban igen nagy volt: két-háromszáz forint; az illumináció nélküli bibliának az ára is a száz forinton felül volt.
Gutenberg úgy számíthatott, hogy ő a maga nagyszerű találmánya segítségével felényi áron tudná adni a könyvek könyvét: új olvasóközönséget is teremtene vele. Igen ám, de a biblia sokszorosítása rengeteg munka. Betűk tömegét kell hozzá öntenie, nagy tömeg papirost meg pergamentet vásárolni, a festék, meg ami minden hozzávaló. szintén pénzbe kerül, a házbérről sem szabad elfelejtkezni és mindez a tömérdek befektetés csak évek múlva kezd lassacskán megtérülni.
Éjjel-nappal emésztő fejtörés, rengeteg számítás, a lehetőségek minden irányú mérlegelése következhetett ezután. Gutenbergnek tisztában kellett lennie, hogy kéthasábos, harminchatsoros alapon a mű közel ezernyolcszáz oldalra fog terjedni; kiszámíthatta azt is, hogy mennyi papirosra és pergamentre lesz szüksége, hogy mennyi ideig tart majd a szedés, a nyomtatás meg a rubrikálás és illuminálás munkája, mennyi munkabért kell ezért kifizetnie. Valami rózsás eredményt nem ígérhetett a számítása, azonban nem riadt vissza semmiféle nehézségtől és megkezdette a harminchatsoros biblia nyomtatásának előkészítését.
Hogy mit végzett, mennyire jutott 1450 felé ezzel a munkájával, eddigelé nem tisztázott kérdése a nyomdász történelemnek. A kutatók egy részének felfogása szerint azonban Gutenberg már előkészítő munkálkodása közben észrevette, hogy helyesebb, ha kisebb betűket metsz a bibliához és ilyenformán vagy negyedrésznyivel csökkenti a könyv terjedelmét. Türelmetlen természetét ismerve, valószínű, hogy mindjárt hozzá is fogott a kisebb betűk metszéséhez és így a harminchatsoros biblia betűi és matricái egyelőre sutba kerültek.
Ezen kutatók szerint a harminchatsoros bibliát csak 1458-ban, tehát megcsalatása és kiuzsoráztatása utáni időben, az ő második mainzi nyomdájában nyomtatta ki.
Mindenekelőtt azonban pénzre volt szüksége és Gutenberg szorultságában Fust Jánoshoz, Mainz egy tekintélyes és gazdag polgárához fordult kölcsönért. Megmutatta neki addigi nyomtatványait, közölte vele további terveit és 800 forintot kért kölcsön. Fust éles eszű ember volt, aki látta, hogy ezen az ügyleten csak nyernie lehet és így 1450 augusztus 22-én aláírták azt a szerződést, amely szerint Fust hatszázalékos kamatra 800 forintot ad kölcsön Gutenbergnek, de zálogjogot biztosított magának a nyomda szerszámaira.
A kamatot illetően kijelentette Faust, hogy az csak formaság, mert amennyiben a kölcsönt saját pénzéből adná, az akkori törvények szerint úgysem szabadna kamatot felszámítania.
Ezzel az aktussal kezdődik Fust János szereplése a könyvnyomtatás történetében. Nyilvánvaló, hogy a találmányhoz semmi köze, mert az már egész terjedelmében ki volt építve.
A biblia ügye gyors léptekkel haladt előre. Gutenberg fáradhatatlan volt az új betűk metszésében és öntésében.
Egyéb tekintetben is sokat változtatott nyomdáján. Sahsbach Konrád esztergályost, akiről szó volt már, elhozatta Strassburgból és saját tervei szerint új, erős sajtókat építtetett vele.
A szedés és nyomtatás végzésére munkásokat fogadott fel; ott dolgozhatott nála a hanaui Rodt Berchtoldt, a bambergi Pfister Albrecht, a schlettstadti Mentelin János, Numeister és a gernsheimi fiatal Schöffer Péter szépíró, Fustnak későbben veje és társa.
Munkatársainak az új művészet titkaiba való bevezetéséről is neki magának kellett gondoskodnia. Ez pedig nem volt könnyű dolog, mert hiszen az írott kódexek művészetét kellett a merev ólombetűkkel és a nyomtatással utánozni. Szépen, egyenletesen kellett a betűknek egymás mellett felsorakozniok, egyik sor sem lehetett sem hosszabb, sem rövidebb a másiknál. A sorok helyes zárása és a kódexek szöveghatásainak minél teljesebb megközelíthetése végett egy-egy betűből különbözőket metszett Gutenberg aszerint, hogy a szó elejére, közepére vagy végére került-e a betű és lecsiszolta vagy meghagyta rajta a gótika sarkos cifraságait.
Az új betűkből negyven sor fért egy hasábba és az első kilenc oldalt így is szedték. A negyven sort azonban kevesellte Gutenberg és addig reszelt és gyalult tehát, amíg a tizedik oldalra már negyvenegy, a tizenegyedikre pedig negyvenkét sort bírt rászorítani. Többet már nem lehetett lefaragni, mert máris megsérült egyik-másik betű.
Szöveg a 42 soros bibliábólMennyit kellett a nagy feltalálónak magyarázgatnia, míg a művészi sorszedés törvényeit szedőivel megérttette és azok a jó munkába magukat begyakorolták.
De nagy gondot és fáradságot okozhatott a nyomtató-személyzet betanítása is.
Az egyengetés, az oldalak pontos beállítása, a lapszélek egyenletessége mind az ő találmányainak sorozatába tartozott és ebben a tekintetben is ő a tanítómestere minden idők könyvnyomtatóinak.
Esztendőkbe került, mire a nagy mű elkészült. Ha négy szedőt és négy nyomtatómunkást tételezünk fel, három-négyévi munkára becsülhető a biblia elkészültének ideje.
Közben akadt más munka is. Kettőt ismerünk ezek közül a nyomtatványok közül. Az egyik az, amit bűnbocsátó-levélnek nevez a történelem, amelyet Ciprus megmentéséhez adományozott összegek ellenében adott V. Miklós pápa főágense, aki egyúttal a ciprusi király udvarmestere is volt. Ennek a Chappenak Mainzban volt a szállása és onnan intézte a levelek árusítását egész Németországra kiterjedően. Könnyen érthető, hogy tudomást szerzett Gutenberg művészetéről és kapva kapott is rajta. Megvolt tehát a feltalálónak az első nagyobb példányszámú munkája is, amely elvitte Németország minden zugába a "mechanikai írás" feltalálásának újdonságát. Közel harminc ilyen kitöltött bűnbocsátó-levél maradt korunkra, valamennyin 1554 az évszám.
A bűnbocsátó-levelekkel egyidőben készülhetett az a németnyelvű nyomtatvány, amelyet "Türkenkalender" néven ismer a világ. A címe - mai írásmód szerint - "Eine Mahnung der Christenheit wider die Türken".
A bűnbocsátó-levelek, meg a Türkenkalender mindenesetre jelentettek valamelyes bevételt, de a negyvenkétsoros biblia viszont mindent elnyelt. Gutenbergnek már korábban is szüksége volt újabb kölcsönre. Fust még 1452 decemberében adott újabb 800 forintot, de ennek fejében zálogul lekötötte magának a készülő mű összes példányait. Kötelezte magát ekkor Fust arra is, hogy a , nagy mű elkészültéig esztendőnként 300 forintot fog előlegezni Gutenbergnek az időközben felmerülő folyó kiadásokra.
Mire a biblia befejezéséhez közeledett, az ügyes Schöffer Péternek sikerült Gutenberg összes műveletét, köztük a legfontosabbat, a betűöntést is elsajátítania. Fust erre támaszkodva, elérkezettnek látta az időt arra, hogy régi titkos terveit megvalósítsa és Gutenberget találmánya gyümölcsétől megfossza. Közvetlenül a biblia befejezése előtt perrel támadta meg, a következő összegeket követelvén rajta: az első kölcsön összegét, 800 aranyforintot és ennek kamatát, 250 forintot; a második kölcsönt, 800 forintot és 140 forintot kitevő kamatját; a kamatok kamatját, 36 forintot, összesen 2026 forintot.
Gutenberg ezzel szemben hivatkozott arra, hogy bár a kamatokról szó van a szerződésben, Fust annak megkötésekor kijelentette, hogy az csak formaság és Gutenbergnek kamatot fizetnie nem kell, hogy az első 800 forintot Fust nem fizette le teljes összegben, hogy a második 800 forintnyi összeggel Fust mintegy társa lett és így ő - Gutenberg - kamat fizetésére nem köteles és végül, hogy Fust elmulasztotta az évi 300 forint üzemi tőke befizetését.
A mainzi városi tanács, mint törvényszék, perdöntő esküt kínált fel Fustnak, aki az esküt letette és így Gutenberget 1455 november 6-án megfosztották nyomdájától és ez a majdnem kész negyvenkétsoros biblia összes példányával együtt Fust birtokába jutott. A per lefolyását Fust kívánságára jegyzőkönyvbe foglalta Helmasperger Ulrik városi jegyző. Ez az irat legfontosabb okmánya a könyvnyomtatás feltalálása történetének.
Guttenberg kori sajtó Fust ás Schöffer most már az ő birtokukba került nyomdában befejezték a negyvenkétsoros bibliának Gutenbergtől megkezdett nyomtatását és a szép könyvnek példányait jó pénzért eladták.
Hálátlanságuk odáig ment. hogy Schöffer Péter, aki pedig Gutenbergtől kellett, hogy tanulja művészetét, sehol sem nevezi meg mesterét a könyvnyomtatás feltalálójául; sőt a negyvenkétsoros bibliának, a zsoltáros könyvnek meg a Racíonálénak kolofonját (befejező sorait) ravaszul úgy fogalmazta meg, hogy abból arra is lehet következtetni, mintha ő maga lett volna a feltaláló.
Mikor azután Gutenberg meghalt, akkor már nyílt hazugsággal is merészelt fellépni; egyik nyomtatványán ugyanis ezt mondja: "Abból a házból való vagyok, amelyben a könyvnyomtatás művészete megszületett". Amit az ő kétértelmű nyilatkozataival és még inkább az igazság elhallgatásával mondani akart: egészen arcátlanul kifejezte fia és örököse Schöffer János.
Már 1503-ban megjelent legelső munkájában a könyvnyomtató-művészet feltalálója leszármazottjának nevezi magát. Majd meg ezt mondja: "A könyvnyomtatást a nagy művészi készségű Gutenberg János találta fel, de Fust János és Schöffer Péter voltak azok, akik szorgalmuk, költségeskedésük és munkájuk útján tökéletesítették és állandósították". Négy esztendővel későbben így nyilatkozik egyik kolofonjában: "János nagyapám volt az első feltalálója és kiépítője a könyvnyomtatás művészetének". És végül 1515-ben: "Fust János a könyvnyomtató művészetet a saját agya munkájával kezdte felépíteni".
Gutenberget a nagy csapás nem törte meg. Hatvanas életkorát kigúnyoló eréllyel állt ismét talpra, kezdve a munkát majdnem az elején. Humery Konrád jómódú mainzi tanácsos segedelmével sikerült újabb sajtót állítania. Ezen nyomtatta ki azután a harminchatsoros bibliát, amelynek matricái birtokában maradtak.
A harminchatsoros biblia 1762 kéthasábos oldalra terjed és Schellhorn-bibliának is mondják, mert az ilyen nevű német szuperintendens írta le legtüzetesebben;
a negyvenkétsoros bibliának terjedelme jóval kisebb, mert csak 1282 kéthasábos oldal.
Ezt Mazarin-bibliának is mondják, mert ennek a híres francia államférfiúnak a könyvtárából került ki a könyvészetileg leírt első példány. Vannak pergamentre, meg papirosra nyomtatott példányai; az előbbieket nagyszerűen illuminálták kifestett iniciálékkal (díszes kezdő betű) és tarka lapszéli díszítésekkel.
Új nyomdájában új betűket is metszett Gutenberg. Mindenekelőtt két évszám nélküli művecskét nyomtatott velük. Az egyik 22 kvart-oldalra terjed és a címe ez volt: "Matthaeus de Cracovia, Tractatus rationis et conscientiae. A másik, 12 kvart-oldalas nyomtatványnak a címe: "Thomas de Aquino, Summa de articulis fidei".
Ezt az új betűt tulajdonképpen életének második nagy remekművéhez készítette. Első nagy remeke volt a könyvek könyve, a biblia. Amibe most fogott, az méltó volt, hogy a biblia mellé kerüljön: a világi ismeretek tárháza, olyan lexikonféle, amiben bennfoglaltassék mindaz, ami a XV. század világi tudósait legelsősorban érdekelhette. Ez a 746 oldalra terjedő csodás mű 1460-ban látott napvilágot; címe: ,,Joannis de Janua: Summa quae vocatur Cafholicon".
1461-ből csak egy bűnbocsátó-levelét ismerjük a Gutenberg-nyomdának. Az efféle nyomtatványokkal igen élénk volt a kereskedelem a XV. században, meg a XVI. század elején, mígnem a reformáció vihara a sok egyéb szomorít visszásság között tovasöpörte ezeket is.
Az 1462. esztendő Mainz városára nézve végzetes volt. Diether isenburgi grófot a mainzi káptalan már korábban érsekké választotta, de ehhez a pápa és a császár jóváhagyása is szükséges volt. A pápa által előírt feltételek felett olyannyira összezördültek, hogy Diether a zsinathoz fellebbezett és egyszersmind a német választófejedelmek gyűlését összehívta Nürnbergbe. A pápa azzal felelt erre a kihívásra, hogy 1461 őszén kiadott bullájával megfosztotta Diethert az érsekségtől és a káptalant új választásra utasította. A megfélemlített kanonokok többsége Adolf nassaui grófot választotta meg, ami ellen Diether férfias hangú kiáltványban tiltakozott. A mainzi polgárság többsége Diether híve maradt.
Az erre következett háborúskodás legszomorúbb eseménye az 1462 október 27. és 28-a közti éjszakán következett be, amikor Adolf nassaui gróf zsoldosai rajtaütéssel elfoglalták Mainzot. Több száz polgár az életét vesztette az utcai harcokban, a többit pedig - kevés kivétellel - a győzelmes új érsek kikergette a városból.
Gutenbergnek is vándorbotot kellett a kezébe vennie. Eltvillebe gyalogolt, ahol rokonai voltak, akik szeretettel fogadták a sokat szenvedett nagyszerű embert és hajlékot adtak neki.
A győző dühe apránként elült, meg azután pénzre is volt szüksége, amit az elnéptelenedett Mainz városából bajos lett volna kizsarolni. 1463 elején a száműzöttek közül háromszáz, október 5-én további négyszáz polgár részesült az érsek kegyelmében. Valószínű, hogy Gutenberg ez alkalommal mentette át mainzi nyomdájának maradványait Eltvillebe.
Az ősz ember lankadatlan szorgalommal vágott neki az új életnek. Új tanítványokat nevelt, köztük a két Beclrtermünze testvért, Henriket és Miklóst, akik rokonai voltak; új betűket metszett, megtanította erre meg a matricakészítésre és öntésre az embereit; rendbehozta a terjedelmes sajtót, festéket csinált. A két Bechtermüuze szorgosan segédkezett Gutenbergnek. Együttesen nyomtattak több apró iratot és megcsinálták a Gatholicon egy kicsiny összevont kiadását is.
1465 elején az elöregedett feltalálót Adolf érsek udvari emberévé nevezte ki. Úgy látszik megtudta, hogy milyen viszontagságtejes pályafutása volt Gutenbergnek és hogy milyen nagyszerű találmánnyal ajándékozta meg az emberiséget. A kinevezés életfogytiglanra szólt és az erről szóló okirat szerint az udvari nemesi ruházaton kívül járt neki a háztartása számára esztendőnként húsz véka gabona, meg két akó bor, mégpedig minden adótól és dézsmától mentesen; őrszolgálat és közmunka alól mentes volt. Saját személyét illetően megvolt az ellátása az érsek asztalánál. Mindez együttvéve nem sok, de bizonyos gondtalanságot mégis csak jelentett akkoriban. Elvégre mi kell több egy hetven körüli embernek?!
Gutenberg azonban nem sokáig élvezhette pártfogója kegyét. Hogy mikor történt halála, senki sem tudja. 1467 november 23-án még életben volt, 1468 február 24-én pedig már a hagyatékának átvételét nyugtázza régi, hűséges barátja, Humery.
Hosszú időn keresztül megoldatlan kérdés volt, hogy hol van a könyvnyomtatás feltalálója eltemetve.
A mainzi Gutenberg-rnúzeum igazgatójának, Ruppe dr.-nak sikerült kikutatnia, hogy Gutenberg az egykori mainzi ferencrendi templomban nyugszik. Ezt a templomot 1742-ben lebontották és helyébe jezsuita templomot építettek, amelyet azonban 1793-ban a város bombázásakor teljesen leromboltak.
Ásatások útján, amelyeket az utóbbi időben végeztek, lehetett megállapítani és a kutatásokból kitűnt, hogy a jezsuita templom nem a régi ferencrendi templom alapfalaira épült, hanem új falakon. Sírmaradványokra azonban nem akadtak. Közelfekvő a feltevés, hogy 1742-ben a jezsuiták a templom építéséhez a sírokat fedő kőlapokat is építési anyagnak használták fel. Nagyon kérdéses tehát, hogy további ásatások esetén sikerül-e majd megtalálni Gutenberg sírját. Miután bizonyosnak tekinthető az, hogy a nagyszerű feltaláló hamvai a mainzi városi színház mellett elterülő tér kövezete alatt nyugszanak, Ruppe dr. azt javasolta, hogy ezt a teret a jövőben jelzőtáblával jelöljék meg és a régi templom kerületét az utcakő
Zsoltáros könyv Foglalkozzunk kissé a találmány lényegével. Értsük meg, hogy mi mindent kellett Gutenberg Jánosnak feltalálnia, mire első műveinek kinyomtatásáig jutott. A könyvnyomtatás feltalálása szakszempontból is zseniális dolog volt. A találmányok egész láncolatának kellett egymást követnie, hogy a mű készen legyen.
A találmányok láncolatában nagy jelentőségű volt a nyomtatósajtó feltalálása is. Azt beszéli a legenda, hogy valamely szőlőprésnek a látása adta volna meg Gutenbergnek a kézisajtó gondolatát. Más felfogás szerint a papiroskészítők prését vette a maga könyvnyomdai sajtójának szerkesztésekor alapul. Akárhogy is esett a dolog, a papirospréstől és a még kezdetlegesebb szőlőpréstől az ősi könyvnyomtatóknak kézisajtójáig óriási a haladás. Szőlőprésféle szerkezettel vajmi bajos lett volna a nyomtatás; az oldalaknak egyenlő színezetét és az oldalaknak pontos egymásra való illeszkedését nem lehetett volna elérni. Gutenberg János és az ősnyomtatók művei pedig ebben a tekintetben valóságos remekek.
Azt bizonyítja ez, valamint a XV. és XVI. századból maradt ábrázolások is, hogy az ősnyomtatók sajtóján megvolt a formát ide-oda hordó nyomtató-taliga, a sajtófedő, meg a keret, szóval mindaz, ami a szép, jó és pontos nyomtatáshoz okvetlenül szükséges. A régi könyvnyomtatók sajtóinak alaplapja akkora volt, hogy azon egy akkori értelemben vett egész ív elfért. A tégelyt azonban csak felényire csinálhatták, úgyhogy az ív nyomtatása csak két részletben történhetett. Előbb félig hajtották be a taligát és a papirosra rányomtatták az ív első felét, majd pedig továbbhajtván a taligát, következett a papiros másik felének a telenyomtatása. Csak vagy százharminc esztendeje, amióta ugyanis vasból készül a kézisajtó, tudják a tégelyt akkorára csinálni, hogy az egész ívet egyszerre lehessen nyomni.
A régi sajtók fából készültek és bár csinálójuk rendesen valamely ügyesebb asztalos-mesterember volt, az alaplap ás a tégely felülete aligha lehetett tökéletesen sima és egyenletes. A betűk magassága is aligha volt olyan pontos és egyforma, mint a mai időkben. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy az ősnyomtatók már a kezdet kezdeténél is igazán derék munkát végeztek.
Valószínű, hogy a nyomdafesték feltalálása, illetőleg megjavítása is Gutenberg János érdemei közé sorozható. Az ő idejéig csupán átdörzsölés útján sokszorosított fatáblanyomatok festéke rendesen sötétbarna színű földfesték, míg Gutenberg nyomtatványaié tompafekete színű, firniszben oldott, tehát olajfesték. Az olajfesték ugyan abban az időben már ismeretes volt, de a könyvnyomtatás céljára az ilyen festék nem egészen alkalmas. A nagy feltalálónak okvetlenül sokat kellett javítania a festék összetételén, mert csak így magyarázható meg nyomtatványainak tompa feketesége, valamint az egyes betűk vonalainak éles elhatároltsága.
Nem tudható, hogy a fatáblás nyomtatás mesterei a festékező labdát ismerték-e, az bizonyos azonban, hogy azoknak a könyvnyomtatásba való átvétele csak jelentékenyebb változtatások után volt lehetséges. A nyomónak ugyanis egyik legkényesebb szerszáma a festékező labda volt; jórészt ennek helyes megszerkesztésétől függött a festékezés egyenletessége. A labdákat minduntalan szét kellett szedni és szőrel újra megtömködni. A labda bőrének kikészítése pedig valósággal külön mesterség volt. A festéket ezekkel a labdákkal dörzsölték széjjel a festékes asztalon és ugyancsak ezekkel vitték rá a szedésre. és ez nem volt valami nagyon könnyű dolog; ahhoz, hogy szép egyenletesen tudja befestékezni a formáját a nyomdász, legalább is huzamos gyakorlatra volt szüksége. A festékes labda a XIX. század elejéig volt használatban; a könyvnyomtatásnál való szerepének fontosságát az is bizonyítja, hogy mint a nyomtatás jelképét, bevették a nyomdászcímerbe.
Az eddig ismertetett eszközöknek és nyomtatói munkálatoknak a feltalálása már elég lehetett volna ahhoz, hogy örök fényt vessen Gutenberg nevére, hiszen már ezen találmányaival is hatalmas lendületet adhatott a könyvcsinálás ama formájának, amelyet fatáblás nyomtatás néven ismertettem. Gutenberg találmányainak sorozatában azonban legnagyobbszerű az egyes betűiből álló forma elkészítésének, vagyis a betűmetszésnek, a betűöntésnek és a betűszedésnek feltalálása. Ez egyszersmind a leghomályosabb ügy az egész találmányi anyag között.
Gutenberg maga azt mondja az 1460-ban megjelent Catholicon végső szavaiként: ,,Nem náddal, íróvesszővel avagy tollal másoltatott ez a mű, hanem a patronoknak és formáknak csodálatos összeillesztése, aránya és egyformasága következtében nyomattatott és befejezésre juttattatott". Fust és Schöffer 1457-ben megjelent zsoltáros könyvében pedig azt mondja a kolofon: "Készült a nyomtatásnak és a betűcsinálásnak művészi találmánya által". A betűkészítésre való utalást tehát már a legrégibb ősnyomtatványok kolofonjában is megtalálhatjuk.
