Európában a német Gutenberget tartja a köztudat a nyomdászat feltalálójának. Pontosabban Gutenberg volt az, aki 1450 körül feltalálta a betűöntést, az összerakható és szétszedhető betűkkel dolgozó könyvnyomtatást Európában. Valóban ő találta fel, vagy az ötletet meríthette a már jóval korábban létező kínai találmányból is? Nos, e tekintetben megoszlanak a vélemények. Nem vitás, hogy a 12-14. században Európa az arab világon keresztül élénk kapcsolatban állt Kínával.
Ennek a kapcsolatnak eleven bizonyítéka a kínai papír európai megjelenése is. A szakemberek nem tartják kizártnak, hogy közvetve a Kínában már a 11. században létező mozgatható nyomóelemes nyomtatás ötlete ihlette Gutenberg találmányát is. A nyomtatás kínai hátterével kapcsolatban talán köztudott, hogy ez, az egyik legjelentősebb kínai találmány már a Tang-dinasztia (618-907) első felében ismert volt. Egyes szakemberek azt sem tartják kizártnak, hogy már a Tang-dinasztiát megelőző századokban kifejlesztették a nyomtatáshoz szükséges technológiát. Igaz, hogy ekkor még meglehetősen egyszerű formában készítették a nyomtatványokat, de a fadúcos nyomtatás igen gyorsan fejlődésnek indult, s egyre tökéletesebb minőségben voltak képesek előállítani a nyomtatott műveket.
A ma ismert legrégibb kínai nyomtatott mű megtalálása a magyar származású Stein Aurél nevéhez fűződik, aki 1907-ben a tunhuangi barlangtemplom befalazott könyvtárában rábukkant a 868-ban nyomtatott Gyémánt szútrára, amely már illusztrációt is tartalmazott.
Az írásjegyek kiváló minősége és a illusztráció megléte már Stein Aurélt is arra következtetésre vezették, hogy a nyomtatásnak Kínában már jóval 9. század előtt léteznie kellett, hiszen a Gyémánt szútra egy igen fejlett fanyomódúcos könyvnyomtatási technológiáról árulkodik.
A fanyomódúcos nyomtatás bármilyen zseniális találmány volt is, még mindig kezdetleges eljárásnak számított, hiszen minden egyes laphoz fáradságos munkával külön-külön kellett kimetszeni a nyomódúcot. A lenyomatokat pedig nem sajtóval készítették, hanem úgy, hogy a nyomdafestékkel bekent nyomódúcra ráterítették a papírlapot és a hátát egy száraz kefével átdörzsölték. Az eredménnyel azonban gyakorta nem voltak megelégedve.
Ezt mutatja Liao Pi megjegyzése is, amelyet 883-ban egy Csengtuban forgalomban lévő szépírás- és fogalmazás-tankönyv kritikája kapcsán tett: "a festék szétfolyt és képtelenség minden írásjegyet tisztán elolvasni." Folyamatosan kísérleteztek azzal, hogy valahogyan tökéletesítsék a nyomtatást. Így jutottak el a mozgatható nyomóelemeket alkalmazó technikához, amely felgyorsította a nyomtatást.
A korábbi dúcvésést pedig felváltotta a jóval egyszerűbb szedés folyamata. E módszer kidolgozása Pi Seng nevéhez fűződik. Pi Seng életéről igen keveset tudunk, azonban zseniális találmányáról, a Szung-kor polihisztor tudósa, Sen Kua (1032-1096) részletesen beszámol. Sen Kua jó érzékkel ismerte fel korának korszakalkotó találmányait, tudomány- vagy kultúrtörténeti különlegességeit. Több száz tanulmányát, esszéjét tartalmazó művében, az Álomcsermely esszéiben az utókor szerencséjére a Pi Seng által kidolgozott mozgatható nyomóelemes nyomtatás (huo pan jin-sua) részletes leírását is megörökítette: "A Tang-dinasztia idején még nem fejlődött ki teljesen a fanyomódúcokról történő könyvnyomtatás. Miután Feng Jing-vang először kinyomtatta az Öt Klasszikust (932-ben), az összes kanonikus művet kinyomtatták fanyomódúcokkal.
Csing-li uralkodásának idején (1041-1049) egy Pi Seng nevezetű közember mozgatható nyomóelemeket is szerkesztett. Módszere abban állt, hogy az írásjegyeket képlékeny agyagra metszette, körülbelül egy rézpénz vastagságának megfelelő mélységben, s mindegyik külön nyomóelemet alkotott. Ezeket aztán kiégette, hogy megkeményedjenek.
Előzőleg elkészített egy vaslemezt, amelyet fenyőgyanta, viasz és papírhamu keverékével kent be. Amikor a nyomásra került a sor, egy vaskeretet helyezet erre a lemezre, és ebbe tette szorosan egymás mellé a nyomóelemeket, s amikor a vaskeret tele lett, nyomódúcot alkotott. Aztán tűznél felmelegítette úgy, hogy a lemezre kent keverék enyhén megolvadt; majd pedig egy sík lappal addig nyomta a betűk felületét, amíg olyan laposak nem lettek, mint egy fenőkő.
Néhány példány nyomásához túl nehézkes volt ez a módszer, de csodálatosan gyors volt, ha tucatszámra, százszámra vagy ezerszámra kellett nyomni a példányokat. Rendszerint két vaskeretet használt, s amíg az egyikkel nyomtatott, a másikban össze lehetett állítani a nyomóelemeket. Tehát mihelyt az elsővel végzett, a második máris készen állt a munkára. E váltogatás segítségével egy pillanat alatt el lehetett végezni a munkát. Minden egyes ideogrammához több nyomóelem volt. A különösen gyakran előforduló ideogrammákhoz több mint húsz nyomóeleme volt, hogy egy oldalon többször is lehessen őket használni.
Amikor bizonyos nyomóelemeket nem használt, rímek szerint megkülönböztetett faládákban tartotta őket; mindegyiket egy papírcímkével jelölte meg. A ritka ideogrammákat, amelyekhez rendesen nem tartott kész nyomóelemeket, azonnal ki lehetett vágni és ki lehetett égetni rőzsetűzben, és az egész folyamat megvolt egy pillanat alatt. Fát nem használt, mivel felületének érdessége változó volt, és ha nedves lett, szabálytalanul tágult s így nem adott sima felületet. A fa hozzáragadt volna a gyantakeverékhez, és lehetetlen lett volna eltávolítani. A kiégetett agyag nyomóelemeket viszont egyetlen kézmozdulattal teljesen tisztán ki lehetett venni, amikor használat után a ragasztást ismét megolvasztották."
Pi Seng technikáját halála után nem folytatták. Néha viszont a források tanúsága szerint úgy tűnik, hogy agyagklisé-talpra agyag-nyomóelemeket helyeztek, majd keményre égették őket. Ennél az eljárásnál kiiktatták az osztást. A nyomóelemeket csak egyszer tudták felhasználni, hiszen az agyag az égetés során feltehetően egyenlőtlenül húzódott össze, és ez megnehezítette a nyomóelemek egyenes sorba rendezését. A másik fogyatékossága pedig az volt, hogy túl sok nyomdafestéket szívott magába, hiszen a Kínában használt nyomdafesték víz alapú volt nem pedig olaj, mint később az európai nyomdászatban.
Mint láttuk, a mozgatható nyomóelemes nyomtatás már a Szung-korban, a 11. században megjelent, használata mégsem terjedt el szélesebb körben. Pi Seng találmányát rajta kívül alig valaki használta a komolyabb nyomtatáshoz, és csak kevesen látták benne a nyomtatás fejlődésének lehetőségét. A mozgatható nyomóelemes nyomtatás újabb lendületet majd csak a Jüan-dinasztia idején kapott.
Egy nyomdász, bizonyos Vang Csen nyomóelemeit fából készítette. A négyszögletes hasábokat aztán bambuszcsík által kijelölt sorokba rendezte el a klisélapon, az üres helyeket pedig bambuszszálka-ékkel töltötte ki, hogy a nyomóelemek a nyomtatás közben el ne mozduljanak. Az igazi találmányának az 1312-13-ban kidolgozott forgatható szedőasztal számított, amely megkönnyítette és felgyorsította a leggyakrabban használt karakterek rendezését és kiválasztását. A csupán pár tucat betűből és jelből álló alfabetikus írással szemben, az ideografikus írás használata esetén (amilyen a kínai is) több ezer írásjeggyel kell számolni, amely a kínai esetén 5-7 ezer is lehet. Ilyen elképesztő szám mellett talán együttérezhetünk azokkal a kínai szakemberekkel, akik nem tartották csábító feladatnak, hogy a mozgatható nyomóelemes nyomtatási technika tökéletesítésén fáradozzanak.
Vang Csen szedőasztalának a könnyű fából készült, kör alakú lapja 7 kínai láb (kb. 2 m) átmérőjű volt, amely egy 3 láb (kb. 1 m) magas talpazaton forgott. Vang Csen a szedőasztalának szakaszokra osztásakor az általa is jól ismert rímszótár beosztását, módszerét követte. Szedéskor a szedő általában két szedőasztalt használt egyszerre, amelyek összesen a leggyakrabban használt írásjegyekből kb. 30 ezret tartalmaztak. Vang Csen saját módszerének részletes leírást adja az Útmutató a mozgatható nyomóelemes nyomtatáshoz című könyvében. Módszerének főpróbájára a Csingtö vidékének története című helyi krónika kinyomtatásakor került sor. Szedőasztalának és fa nyomóelemeinek sikeres vizsgájával nagy elsimerést vívott ki mind magának, mind találmányának. Vang Csen módszere több mint száz évvel előzte meg az európai nyomóelemes nyomtatást, és alapjaiban megegyezik azzal a technikával, amelyet még nem is olyan régen, a számítástechnika nyomdászati térhódítása előtt a modern nyomdákban is alkalmaztak.
A mozgatható nyomóelemes nyomtatás tökéletesítésének következő állomása a Ming-dinasztia középső szakaszára esik. Ekkor próbálkoztak azzal is, hogy pl. ónból készítsenek nyomóelemeket, de az ón nem tartotta jól a nyomdafestéket és hamar el is kopott. A nyomóelemek akár fából, akár fémből készültek vagy rudakkal tartották a helyükön, amelyeket keresztül dugtak rajtuk, vagy betétekkel, ékekkel, amelyeket közéjük szorítottak. Sem a metszés, sem az öntés nem volt olyan pontos, hogy lehetővé tette volna a rögzített szedést.
A Ming-dinasztia idején a leghíresebb nyomdáknak a Hujtungkuan, a Kujpokuan és a Lanhszüetang számított. Mind a három Vuhsziban (Csiangszu tartományban) volt, amely egyben a Ming-kori nyomdászat központja is volt. Ezen nyomdák mindegyikében bronz-nyomóelemeket használtak. A kínai szakirodalom úgy véli, hogy a fém-nyomóelemes nyomtatás tecnikája többek között azért sem terjedt el szélesebb körben, mert pl. ezek az élenjáró nyomdák, a bronz-nyomóelemekkel kapcsolatban szerzett tapasztalataikat, módszerük miben létét Vang Csennel ellentétben nem jegyezték fel és nem szorgalmazták terjedését. A Ming-dinasztia uralkodásának második felében nagy számban adtak ki bronz-nyomóelemekkel nyomtatott könyveket, olykor még több kötetes, monumentális munkákat is.
A Csing-dinasztia idején még mindig fel-felbukkan a bronz-nyomóelemes nyomtatás, pl. az 1726-ban kiadott Régi és új könyvek gyűjteménye esetén, azonban fokozatosan kiszorul. 1774-ben már ismét a sokkal kedveltebb fa nyomóelemes nyomtatással készítették a Jung-lo enciklopédiát (Jung-lo ta tien).
Az akkor a "könyvek könyvének" számító hatalmas mű kiadását Csin Csien irányította, felügyelte. Csin Csien nevéhez a mozgatható nyomóelemes nyomtatás terén végzett fejlesztések is fűződnek, valamint Vang Csen találmányának a forgatható szedőasztalnak, dobozokból álló szedőszekrénnyé alakítása, amely szintén a rímszótár felosztását követte. Csin Csien vezetése alatt a mandzsu udvar hivatalos nyomdájában, a Vujingtienben több száz különböző könyv, sorozat készült el.
Az évszázados kísérletek, tökéletesítések ellenére a kínai nyomdászatban a 19. század végéig a fa-nyomóelemekkel történő nyomtatás volt az uralkodó.
A nyomtatás technikája már a kínai felfedzés után röviddel eljutott Koreába. Nermcsak a fanyomódúcos, de a mozgatható nyomóelemes technológia iránt is igen fogékonynak bizonyultak a koreaiak. E téren jelentős önálló eredményekkel is büszkélkedhetnek. Agyagból készített, kiégetett, mozgatható nyomóelemekkel kezdtek kísérletezni. Erről a 11. század közepéről van följegyzés. A Koryo-korszak (918-1392) vége felé, egészen pontosan 1232-41 között a kínai írásjegyeket mozgatható nyomóelemeit fából készítték el. Az erkölcsi szabályok gyűjteménye (Sangyong Yemun) című munkát már mozgatható bronz nyomóelemekkel nyomtatták ki 1403-ban. A Yi-kori uralkodók (1392-1910) nagy hívei voltak a könyvkiadásnak, és messzemenőleg támogatták is azt.
A 15. század közepén már a hatodik betűsorozatot öntötték ki az uralkodó és az állam finanszírozta nyomtatáshoz. Koreában a fém nyomóelemes nyomtatás terén elért szép sikerek ellenére, akárcsak Kínában és a többi távol-keleti országban a sokszorosítás és könyvkiadás területén a fadúcos nyomtatás maradt az uralkodó egészen napjainkig.
A kínai könyvnyomtatás és annak mozgatható nyomóelemes változata, akárcsak korábban a papír szintén koreai közvetítéssel jutott el Japánba. Az első japán nyomtatásra a 8. század közepéről vannak adatok, melyek a fadúcos nyomtatással készültek. Az első nyomóelemekkel nyomtatott könyv a Szülőtisztelet kánonja című, régi kínai konfuciánus művecske volt, amelyet fából vésett nyomóelemekkel 1593-ban adtak ki. Példaképük nagyrészt a koreaiak voltak, bár a mozgatható nyomóelemes nyomtatást már a portugál jezsuitáktól is megismerték, akik az európaiak közül elsőnek érkeztek a japán szigetekre a 16. század közepén.
Érdemes megemlíteni, hogy 1600 körül a jezsuiták több európai könyvet is kiadtak Japában európai technikájú nyomtatással. 1590-ben az olasz Alessandro Valignano még egy nyomdagépet is vitt magával Japánba. Azonban az 1611 körül megindult keresztényüldözés miatt végeszakadt a keresztény könyvek kiadásának. Noha a japánok is hosszú évtizedeken át kísérleteztek a mozgatható nyomóelemes nyomtatással, azonban részben a kínai írásjegyek hatalmas száma miatt a 17. század közepétől fokozatosan ők is visszatértek a fadúcos nyomtatáshoz.
Felhasznált irodalom
Carter, Thomas Francis: The Invention of Printing in China and Its Spread Westward. Második, L. Carrington Goodrich által javított kiadás, New York, 1955.
Chibbett, D.: The history of Japanese printing and book illustration. New York -- San Francisco, 1977. Liu Kuo-chün: Story of the Chinese Book. Peking, 1958.
Liu Kuo-csün: Csung-kuo ku-taj su-csi si-hua (Kína régi könyveinek története). Peking, 1962.
Liu Guojun -- Zheng Rusi: The story of Chinese Books. Peking, első kiadás 1985, második kiadás 1990. Needham, Joseph: Science and Civilisation in China. Vol. 5., Chemistry and Chemical Technology, part I: Paper and Printing. Cambridge - London - New York, 1985.
Sen Kua: Pi Seng feltalálja a mozgatható nyomóelemes nyomtatást (az Álomcsermely esszéiből)
A Tang-dinasztia idején még nem fejlődött ki teljesen a fanyomódúcokról történő könyvnyomtatás. Miután Feng Jing-vang először kinyomtatta az Öt Klasszikust (932-ben), az összes kanonikus művet kinyomtatták fanyomódúcokkal. Csing-li uralkodásának idején (1041-1049) egy Pi Seng nevezetű közember mozgatható nyomóelemeket is szerkesztett. Módszere abban állt, hogy az írásjegyeket képlékeny agyagra metszette, körülbelül egy rézpénz vastagságának megfelelő mélységben, s mindegyik külön nyomóelemet alkotott. Ezeket aztán kiégette, hogy megkeményedjenek.
Előzőleg elkészített egy vaslemezt, amelyet fenyőgyanta, viasz és papírhamu keverékével kent be. Amikor a nyomásra került a sor, egy vaskeretet helyezet erre a lemezre, és ebbe tette szorosan egymás mellé a nyomóelemeket, s amikor a vaskeret tele lett, nyomódúcot alkotott. Aztán tűznél felmelegítette úgy, hogy a lemezre kent keverék enyhén megolvadt; majd pedig egy sík lappal addig nyomta a betűk felületét, amíg olyan laposak nem lettek, mint egy fenőkő.
Néhány példány nyomásához túl nehézkes volt ez a módszer, de csodálatosan gyors volt, ha tucat számra, százszámra vagy ezerszámra kellett nyomni a példányokat. Rendszerint két vaskeretet használt, s amíg az egyikkel nyomtatott, a másikban össze lehetett állítani a nyomóelemeket. Tehát mihelyt az elsővel végzett, a második máris készen állt a munkára. E váltogatás segítségével egy pillanat alatt el lehetett végezni a munkát. Minden egyes ideogrammához több nyomóelem volt. A különösen gyakran előforduló ideogrammákhoz több mint húsz nyomóeleme volt, hogy egy oldalon többször is lehessen őket használni.
Amikor bizonyos nyomóelemeket nem használt, rímek szerint megkülönböztetett faládákban tartotta őket; mindegyiket egy papírcímkével jelölte meg. A ritka ideogrammákat, amelyekhez rendesen nem tartott kész nyomóelemeket, azonnal ki lehetett vágni és ki lehetett égetni rőzsetűzben, és az egész folyamat megvolt egy pillanat alatt. Fát nem használt, mivel felületének érdessége változó volt, és ha nedves lett, szabálytalanul tágult s így nem adott sima felületet.
A fa hozzáragadt volna a gyantakeverékhez, és lehetetlen lett volna eltávolítani.
A kiégetett agyag nyomóelemeket viszont egyetlen kézmozdulattal teljesen tisztán ki lehetett venni, amikor használat után a ragasztást ismét megolvasztották.
Forrás:www.terebess.hu
