Az emberi szellem fejlődésének két leghatalmasabb mozgatója a beszéd és az írás. Már a beszéd is fejlettebb életformát tesz fel: társas életet, nélküle aligha született volna meg.

A nyelvek ősi, legelemibb szókincsének vizsgálata arra vall, hogy az ember eleinte - a gyermekhez hasonlóan - mintegy kívülről tekintette saját magát, először testrészeivel ismerkedett meg, s általuk különböztette meg személyét a társaiétól.
Ezután vagy ezzel együtt legszűkebb környezetét, családjának, rokonságának csoportjait bontotta személyekre, s hozzájuk való viszonyát foglalta szóba; majd a körülötte élő természet megismerése következett.